Nobel-békedíj háborúk és stratégiai dilemmák árnyékában

Amikor a Nobel-békedíj-bizottság vezetőjét arról kérdezték, miért kapta meg Barack Obama szűk egy évvel a hivatalba lépését követően a világ talán legelismertebb kitüntetését, Thorbjoern Jagland, a békedíjbizottság vezetője így válaszolt: „mert támogatni kívánjuk az erőfeszítéseit. Világos jelzés arra, hogy mi is hasonló célokat kívánunk hangoztatni.” Tekintettel arra, hogy Obama még csak kilenc hónapja van hivatalban, és széles körű diplomáciai erőfeszítései még a világ egyetlen válsággócában sem hoztak valóban konkrét eredményeket, a díjjal ezúttal a szokásosnál is többet akar üzenni a Nobel-békedíj-bizottság a jövőre nézve. Az új amerikai elnök beváltotta a kampányban tett ígéretét, a multilaterális diplomácia visszanyerte központi szerepét, különös tekintettel az ENSZ és más nemzetközi intézményekben rejlő lehetőségekre. A Nobel-bizottság elsősorban azt a nyitott szellemiséget és világlátást díjazta, amellyel Obama olyan nagy népszerűséget szerzett magának a világ minden táján – éles ellentétben elődjével.
Talán sehol nem olyan látványos az amerikai nyitás, mint a tágabb értelemben vett Közel-Keleten Kairótól Iszlámábádig, mégis talán sehol nem ért el olyan kevés kézzelfogható eredményt az új adminisztráció. Obama számára a térség – és egyben talán egész elnöksége – három legfontosabb külpolitikai kihívása Afganisztán, Irán és az izraeli–palesztin viszony, bár kétségtelenül Észak-Korea és Irak okozhat még kellemetlen pillanatokat az adminisztráció számára. Minthogy mindegyik válsággóc rendkívüli nehézségekkel teli, és mindhárom elválaszthatatlanul összefügg egymással, az egyik legnehezebb feladat világos prioritásokat meghatározni e problémák között. Az Obama-csapatnak nehéz stratégiai döntési lehetőségek közül kell választani, és a döntések alapján talán már a közeljövőben megválaszolhatjuk, hogy Obama inkább a „béke embere”, avagy a „háborús elnökök” sorát gyarapítja.
Mint minden kiterjedt gerillaháborúban, Afganisztán esetében is felmerül egy alapvető dilemma: tovább növeljék-e a katonai erőfeszítéseket, és ezzel a helyi lakosság (és persze a hazai közvélemény) támogatásának elvesztését kockáztassák, vagy csökkentsék a katonai jelenlétet, ezzel viszont nagyobb mozgásteret adva az ellenségnek. Ehhez hozzá kell tenni azt a kulcskérdést, hogy milyen hatással lesz az afganisztáni döntés a képlékeny Pakisztánra. Ráadásul a tálibok és a hozzá hasonló szélsőséges iszlám szervezetek nemcsak az egyik legnagyobb veszélyforrást jelentik a világi pakisztáni államra nézve, hanem az egyik legfontosabb stratégiai eszközt is az ősellenség Indiával szemben. India jelenleg is komoly támogatója a központi kabuli kormánynak, de ha a jelenleginél látványosabb szerepvállalásra vállalkoznék, azzal csak növelné Iszlámábád bekerítésre vonatkozó félelmeit. Irán jóval kisebb mértékben ugyan, de szintén jelentős afganisztáni tényező. Teherán együttműködésére azonban csak akkor lehetne számítani, ha a nukleáris viták nem árnyékolnák be az iráni–nyugati kapcsolatokat. Az iráni atomprogram ellen viszont akkor tud az Egyesült Államok hatékony regionális, az arab országokat is magába foglaló fellépést szervezni, ha az izraeli– palesztin konfliktusban előrelépés történik, ellenkező esetben a muzulmán közvéleményt egy emberként fogja Ahmadinezsád maga mögött tudni. Az iráni nukleáris programban kulcsszereplő Moszkva feltétlen támogatásának megszerzése annyi amerikai engedmény – többek között a közép-európai rakétatelepítés lemondása – után továbbra is meglehetősen kétséges Washington számára, többek között azért, mert a Kreml urai is nagy dilemmában lehetnek: segítsék elő egy teokratikus berendezkedésű muzulmán nukleáris hatalom létrejöttét a forrongó déli határaitól nem messze és veszélyeztessék a nyugati kapcsolatokat, vagy álljanak be az Egyesült Államok regionális stratégiai célkitűzései mögé. Moszkva minden bizonnyal időhúzásra játszik, vagyis arra, hogy az iráni kérdés minél hosszabb ideig rendezetlen maradjon, nem kis részben azért, hogy a perzsa állam energiahordozói továbbra is el legyenek zárva a Nyugat elől.
Nem kisebb kérdés előtt áll Obama Teheránt illetően. A nemzetközi szankciók és elszigetelés erősítése a jelenlegi valószínű forgatókönyv, de a katonai csapás sem kizárható, az Obama-csapat azonban gondosan felmérte ennek várható politikai következményeit a muzulmán világban. A szankciók tulajdonképpen még Moszkva számára is elfogadhatók lennének, mivel evvel Irán továbbra is el lenne szigetelve, arra azonban minden bizonnyal ügyelni fog az orosz vezetés, hogy a nemzetközi elszigeteltség nehogy összeroppantsa a teheráni rezsimet, amelyet akár egyfajta színes forradalom követhet.
További kérdés, hogy egy nukleáris Iránnal mennyire rendülne meg a régió országainak hite az Egyesült Államok közel-keleti domináns katonai szerepét illetően. A vezető arab országok, Szaúd-Arábia és Egyiptom Teheránhoz hasonlóan árgus szemekkel figyelik Washington lépéseit, és ha Teherán felé billen a közel-keleti erőegyensúly, Rijád és Kairó mindent meg fognak tenni az erőegyensúly helyreállítása érdekében – Izraelről nem is beszélve.
Washingtonnak nem kis erőfeszítésekbe fog kerülni az izraeli kormányt továbbra is lebeszélni az Iránnal szembeni drasztikus egyéni lépésektől, nemhogy a mostanihoz hasonló úgymond békeidőben, hanem például egy újabb gázai válság esetén – márpedig a békefolyamat újraindítása nélkül borítékolható, hogy az izraeli-palesztin konfliktus előbb-utóbb újból fellángol. Obama az izraeli kormányt rég nem látott nyomás alá helyezte az illegális telepek kérdésében, de – tegyük hozzá – eddig csak politikai nyomásról volt szó, kényszerítésről – például pénzügyi támogatások felfüggesztéséről – nem. Márpedig közel-keleti béke láthatóan csak akkor válik lehetségessé, ha mindegyik résztvevőtől kikényszerítik azt. Obama azonban veszíteni látszik a kezdeti lendületéből, immáron nem követeli az illegális telepek bővítésének teljes befagyasztását, és nyomást gyakorol a palesztin félre a tárgyalások feltétel nélküli újrakezdésére. Az idő azonban nem Obamának dolgozik, a jelenlegi ciszjordániai palesztin vezetésnél pragmatikusabbat pedig aligha fog a közeljövőben találni.
Obama elnöksége számára azonban az afganisztáni szerepvállalás a legmeghatározóbb probléma. Csapatnövelés, a jelenlegi létszám fenntartása, esetleg fokozatos kivonulás – ezek a fő lehetőségek, és egyik opció sem kecsegtet rövid távú sikerrel. A gyors kivonulásnak nincs komoly támogatása Washingtonban, nemcsak az esetleges komoly presztízsveszteség, hanem a lehetséges regionális következmények miatt: a tálibok győzelme a pakisztáni helyzet drasztikus destabilizálódásához is vezethet. Stanley McChrystal, az amerikai és NATO-erők afganisztáni főparancsnoka komoly médianyilvánosság mellett a csapatlétszám növelése érdekében kampányol, a Fehér Ház nem kis rosszallására. A csapatnövelés mellett van a republikánus ellenzék nagy része és az amerikai külpolitikai elit egyik doyenje, Henry Kissinger is. Azonban az adminisztráció nemzetbiztonsági csapatának egyes meghatározó tagjai, így Joe Biden alelnök, James Jones nemzetbiztonsági főtanácsadó és Robert Gates védelmi miniszter szkeptikus az újabb erősítések értemét illetően. Ők az eredeti amerikai célok fontosságát hangsúlyozzák, vagyis azt, hogy az al-Kaida vagy más hasonló terrorista szervezetek számára ne lehessen Afganisztán egy biztos menedék, és jóval nagyobb figyelmet szentelnének a szomszédos, nukleáris fegyverekkel rendelkező, ám a tálibok miatt szintén komoly biztonsági problémákkal küszködő Pakisztánra, ahol egyébként az al-Kaida nagy része jelenleg is tartózkodik. Megjegyzendő, hogy az Egyesült Államok az afganisztáni szerepvállalásra idén körülbelül 65 milliárd dollárt költ el (a teljes afgán GDP ötszörösét!), a szomszédos Pakisztánt viszont mindössze 2,5 milliárd dollárral támogatja. A főként pastu népességből szerveződő tálib ellenállási mozgalom elleni küzdelem véleményük szerint másodlagos jelentőségű az USA nemzetbiztonsága szempontjából, és katonai erővel egyébként is szinte megnyerhetetlen háborúról van szó. A McChrystal tábornok által kért negyvenezer fős erősítés is csak a katonai helyzet némi stabilizálására lenne elegendő, győzelemre aligha. Borúlátók szerint Obama jelenlegi dilemmája az, hogy elismerje-e a viszonylag közeli vereséget, vagy további katonákat küldjön egy reménytelennek tűnő küzdelembe. Az optimistábbak szerint a jelenlegi katonai létszám mellett diplomáciai erőfeszítésekkel, az ellenálló csoportok felé nyitással – pénzügyi „ösztönzők” segítségével – még egy tisztes kompromisszumos kiegyezés is elérhető. Obama tehát belpolitikai szempontból is az elnöksége egyik legfontosabb döntése előtt áll: növeli-e a katonai küzdelmet – és ezzel az amerikai emberveszteségeket –, vagy bízik a diplomácia erejében.
Az amerikai elnök nevezetes kairói beszédében kölcsönös tiszteletet és megbecsülést ígért az iszlám világnak, és kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem áll harcban az iszlámmal. Az elődje által követett politikához képest óriási megkönnyebbülést és bizakodást váltottak ki e gondolatok nemcsak az iszlám országokban, hanem szerte a világban. Eddigi diplomáciai erőfeszítései alátámasztani látszanak szavait, ám azok – és a most elnyert Nobel-békedíja – értékét és maradandóságát alapvetően a saját elnökségének tettei és eredményei fogják meghatározni.

A szerző a Stratégiai Védelmi Kutató Intézet munkatársa