Goda Gábor egyik alapvetése a nyitottság, a néző megnyitása és az elért állapot fenntartása. Az ember, több alternatív előadást végignézve, tényleg egyre inkább befogadóbbá válik mindenféle kísérletezés irányába, de van egy pont, amitől kezdve a látottakat nem lehet színházi élményként értelmezni, csak ülni döbbenten a nézőtéren.
Goda Gábor legújabb előadása gimnáziumi éveimet idézte vissza, amikor drámatagozatos diákként színészmesterség-órán különböző helyzetgyakorlatokból építettünk fel valami előadásszerűséget. Ez a színészi munka kitapasztalása során nagyon izgalmas és végtelenül eredményes feladat, de egy profi társulat interpretációjában már nem hat olyan mulatságosnak, inkább unalmasnak. Sőt, idegesítőnek. A néhány szavas párbeszéd vissza-visszatérő intonációs játéka, a monoton módon ismétlődő játék különféle tárgyakkal inkább hasonlított egy drámaosztály évközi vizsgájára, mintsem az őszi fesztivál egyik előadására. Mellesleg a társulat tagjainak színészi teljesítménye sem nevezhető kiemelkedőnek. A nyitójelenet, amelyben egy férfi botjával a vele szemben lévő kivetítőre fénnyel fest fájdalmas arcokat, portrékat, még csak-csak izgalmas. De hamar unalmassá válik: a bottáncos egész idő alatt a háttérben játszik a pálcájával, és fáradhatatlanul egymásba futó hurkokat rajzol (a lenyűgöző videotechnikáért egyébként Bodóczky Antal, Korai Zsolt és Téri Gáspár a felelős).
A figyelem ezután a zsűrire emlékeztető, hosszú asztalnál helyet foglaló tagokra összpontosul. A szumójátékosok terepszőnyegéhez hasonló térben mindenki bemutathatja, miben bizonyul jónak. Az idolversenyek grémiumához hasonló társaság pedig pontoz. Goda Gábor ezzel azt sugallja: ma bármit is teszünk, művészi jelentőséget tulajdoníthatunk neki. Például ha kopasz fejet hajszárítóval melegítünk, inget hajtogatunk vagy szöget ütünk egy fadarabba, tettünk művészi szempontból értékelhetővé válik. Persze Goda Gábor kikarikírozza a médiát, ám közben saját maga elé is tükröt tart.
A prózai részeket néha megtöri egy-két koreografikus elem, ami erőltetetten hozza vissza a cím kakasmotívumát. A művészek ugyanis a baromfiudvar állatait keltik éltre, a lányok tyúkként, a fiúk kakasként mozognak. Egyedül a táncosok miatt érdekesek ezek az epizódok, de sajnálatos, hogy ilyen rövidre sikerültek.
És hogy miért kakas? Goda Gábor Kacusika Hokuszai tizenkilencedik századi japán festő alakját hívta segítségül, hogy mondanivalója intellektuális(abb) tartalommal legyen átitatva. Hokuszai megrendelésre tíz éven keresztül, több száz kísérlet után végül egy perc alatt festette meg híres Kakas című művét. Az előadás végére a bottáncos is megrajzol egy kakast. A néző pedig közhelyittasan távozhat a színházból, és szembesülhet azzal, hogy a látott előadás nem hagyott mély nyomot benne.
(KakasKakasKakas. Artus, Goda Gábor Társulat. Rendező: Goda Gábor. Trafó, október 16.)
origo.hu
Szorcsik Viki metróbalhéba keveredett
