Szombaton késő este kedélyesen szemléltem a portugál– magyar labdarúgó vb-selejtezőt, még Dzsudzsák mellélövésénél és Gera felső léces fejesénél is legfeljebb felszisszentem, pedig máskor bizonyára ordítoztam volna. Elvégre ezen múlt a jövő évi világbajnoki részvétel! Pedig dehogy, a második félidőben a kapunkba gyalultak minket a hazaiak, így a dél-afrikai szereplésben már csak a matematika segíthet a kvalifikáció holnapi zárásán egy többgólos magyar–máltai–albán hármas diadal képében a dánok, a portugálok és a svédek ellen. Valljuk meg, erre csekély az esély.
Mégsem éreztem magam lesújtva, egy ideig gondolkodnom kellett, miért. Először a rutinra gyanakodtam, arra, hogy legutóbb huszonhárom éve, 1986-ban láthattam a magyar csapatot világversenyen – s abban a mexikói pokoljárásban sem volt sok köszönet –, tehát bizonyára hozzászoktam a válogatott csalódásokhoz. Ezt az ideát viszont azzal hessegettem el, hogy korábban azért még fel-felhorgadt bennem az indulat, ráadásul a jelenlegi sorozatban egészen szeptemberig élt a reális remény, annak elvesztése után most mégsem dőltem a kardomba. Esetleg előfordulhat, hogy megöregedtem így negyven felé, s már nem hoz ki semmi a sodromból? Ezt a felvetést szintén kézből kontráztam, visszagondolva számos olyan közelmúltbeli sporteseményre a bokszringtől a kézilabdapályáig, ahol összerándult a gyomrom honfitársaimért szorítva.
Végül rájöttem az okokra. Az első és kevésbé jelentős a Debrecen idei Bajnokok Ligája-szereplése, noha ez egy olyan bravúr, amely korábban csak egyetlenegyszer esett meg, 1995-ben a Ferencvárossal. S ugyan előfordulhat, hogy csoportja utolsó helyén ragad a Loki, ám már megcselekedte, amit megkövetelt a haza. A válogatott előtt viszont nem emelhetem meg a kalapomat csak azért, mert részt vesz a selejtezősorozatban, ugyanis ez automatizmus ötvenkét európai gárda, valamint a közép-ázsiai létére UEFA-tagállam, Kazahsztán számára. A mieink csupán a kedvező naptári beosztás miatt, ideiglenesen állomásoztak sokáig a pótselejtezőt érő csoportmásodik helyen.
Jómagam már szeptember 7-én kibosszankodtam magam, amikor Svédországot fogadva Ibrahimovic az utolsó pillanatokban minden idők leg(bal)szerencsésebb találatával bevetette velünk a keserű pirulát. Azóta még két vereségen jutottunk túl vita és gyakorlatilag momentum nélkül, emiatt kár lenne újra felpumpálni a vérnyomást.
Ám az A válogatottat övező rezignált nyugalmamnak fő okozója labdarúgásunk 2009-es évének a Loki melletti másik sikercsapata, az U20-as alakulat. Bármibe fogadok, aki múlt pénteken végignézte az olaszok elleni korosztályos vb-negyeddöntőt, az alig huszonnégy óra múlva a tét ellenére nehezen talált izgulnivalót a „nagyok” lisszaboni bóklászásában. Húsz éven aluli honfitársaink a csoportmeccsek hullámvasútját követően utánozhatatlan dramaturgiával léptek túl az egyenes kieséses szakaszban Cseh-, valamint Olaszországon, s már a négy között járnak a világbajnokságon. E sporttörténelmi teljesítmény előtt már most, a Ghána elleni mai elődöntő, valamint a pénteki helyosztó eredményének ismerete nélkül kalapot emelhetünk. Ezt egyébként megtették Erwin Koeman csapatának tagjai is a portugál fővárosban, ahol zajos ünneplésben részesítették utódaikat.
Mert nem kétséges, ezek a fiatalok jönnek Geráék helyére, már csak az a kérdés, erőltetett fiatalítással és kevéssé megfelelő szakemberrel, mint azt a jelenlegi U23-as, „olimpiai” korosztály és Várhidi Péter példáján megtapasztaltuk pár éve, vagy józan belátással, fokozatosan. Addig is kitaláltam egy megoldást: az A csapatot nevezzük át U30-nak! Így a jelenlegi keretből jövőre csak öten hullanának ki túlkorosan, a többiek meg elhinnék, hogy előttük a jövő, no és a tíz évvel fiatalabbak példája.

A náci karlendítő Karácsony és társai balhét provokáltak, közben élvezkedtek kicsit a drag show-n