A bécsi erdő tragikus meséi

Egy párizsi vihar alatt tragikus balesetben meghalt, magyar állampolgárságát megtartó,  magát német anyanyelvűnek tartó közép-európai drámaíró, Ödön von Horvath itthon legtöbbet játszott darabját, a Mesél a bécsi erdőt nemrég mutatták be a Katonában Zsámbéki Gábor rendezésében.

Több okból is, de főként talán az összeomlás lelki és anyagi sérülései miatt hasonlít a húszas évekbeli Bécs a korabeli Berlinre, ahol maga a dráma is keletkezett. Budapest pedig duplán hordozza – ha nem is liberalizmusában, mint Berlin, de társadalmi viszonyaiban – az első világháborúban legyőzött, s megalázott nagyhatalmak frusztrációját. A színen kezdettől jelen lévő hirdetőtábla is mintha ezt érzékeltetné: a gazdasági világválság nyomán krónikussá vált hazai munkanélküliség történelmi figurává vált szendvicsembere tűnik fel a plakáton a nyakába akasztott botrányos hirdetés ismert szövegével, amelyben diplomásként állást keres. Egy generáció pontos, mások által is megszenvedett életérzését fogalmazná meg a jelenre vonatkozó finom célzásokkal a mű: a világsírt megéneklő József Attila mellé ideszámíthatjuk Enczi Endre egyébként nem túl jelentős, ám annál szignifikánsabb, a korabeli Berlinben játszódó, részben hasonló hangvételű halálregényét is.
Khell Csörsz jelzésértékű díszletei finom zsinórmértékhez alkalmazkodva követik a részben hagyományos módon felépített előadás belső, Zsámbéki Gábor által is megszabott törvényszerűségeit. Látszat, nemcsak a díszlet, hanem a régi világ nyomokban megőrzött életformája is. A társadalom halott. A természetszerűleg hozzátartozó szolidaritás, az alapját elvileg jelentő keresztény etika széthullt, csupán az üres formák, a képmutató utánérzések maradtak meg, s a mindennapok világa a történelem egyik legnagyobb félreértéséhez, bűnéhez közeledik. A pusztulás szimbóluma a Strauss-keringőkre, így az ironikusan a darab névadójává vált Johann Strauss-műre, a Mesél a bécsi erdőre (Geschichten aus dem Wiener Wald) utaló csontzene, a halálra ítélt világot jelképező gyermekcsontváz a Tündérkirály babaklinikájának kirakatában.
Ödön von Horváth epizóddrámai megoldását követve a régi filmhíradókhoz hasonló, a kispolgári létmódot ironikusan követendő módon tagolja a darabot a szövegbeli narrációkat alapul véve a rendezés. Híradócímek jelennek meg óhatatlanul is a néző gondolataiban: Bécs egy külső kerülete; A polgárok vasárnapi kirándulása; Életképek egy heurigerből.
A saját, eredendően tisztességes természetére rakódott romlottság mókuskerekében vergődik Valériaként Fullajtár Andrea. Pontosan, hitelesen jeleníti meg az adaptáció a nácizmus sokszínű természetét és a magát tervszerű módszerességgel szemellenzőssé formáló kegyetlen Erichtől (Kovács Lehel) a szeretet nevében gyermekgyilkolásra is kész Oskarig (Elek Ferenc). Utóbbi feladatot elvégzi helyette a Nagyanyát alakító Lázár Kati, akinek szinte ruhája szegélyéből is süt a metszően szikár gonoszság. Széles hangulati skálán mozog tehetségének legjavát adva Bezerédi Zoltán (Tündérkirály), mérnöki pontosságú, s talán ezért is meghökkentően erős a nyugalmazott kapitány szerepében Bán János. Nagy Ervin Alfrédje a jellemesség felszíni illúziójában rengő puhány alak, akinek félig önállósodott felfogású függvényévé válik Marianne (Rezes Judit).
Zsámbéki Gábor pontosan mérve, a magánéletet a társadalmi kohéziókkal elegyítve aktualizálja finom közvetettséggel a művet, felidézve a jelenkor és a rendszerváltozás óta eltelt időszak melléfogásait tapintatos, ám nem csak vájtfülűek számára érthető módon.
(Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő. Katona József Színház. Rendező: Zsámbéki Gábor.)