A velünk élő kommunizmus és a berlini fal

Állítólag 1989-ben megbukott a kommunizmus. Legalábbis a berlini fal leomlásának huszadik évfordulóján ezt hangsúlyozta a legtöbb szónok és cikkíró. A berlini ünnepségek egyik fő üzenete is ez volt. Közben Berlint a keletnémet utódpárt közösen vezetgeti a szocdemekkel, s Marxról, Liebknechtről vagy Rosa Luxemburgról elnevezett utcákba botolhatunk mindenfelé. Akkor hát mi is bukott meg 1989-ben?
Valószínűleg semmi. Míg a nácizmus egy háború veszteseként 1945 után eltűnt Európa szellemi térképéről – miközben persze a német nácitlanítás sem volt oly példamutató, az Adenauer-éra alatt számos egykori náci tudott visszasomfordálni a gazdaság vagy a politika felső polcaira –, addig a kommunizmus 1989-ben nem legyőzetett, csak egyszerűen elhalkult, elhalványult. A nyugati baloldal legnagyobb bánatára és meglepetésére.
A nyugati baloldal erkölcsi felsőbbségét a keleti modelltől nyerte, ezért zavarta a nyugati értelmiséget minden odaátról érkező hír, amely cáfolta az ottani modell sikerét. De hát a tények sohasem voltak a baloldal jó barátai. A baloldal ugyanis mindig tudja, hogy neki van igaza – még akkor is (sőt kiváltképp akkor), amikor a tények mindezt nem igazolják. „Helyénvaló, hogy tévedtünk”, ismerte el gőgösen egy francia baloldali értelmiségi. A baloldal sajátossága ugyanis az, hogy akkor is igaza van, amikor nincs. Mint Jászi Oszkárnak Ady szerint. Ám 1989-ben, midőn maga az istenített Kelet jelenti be, hogy vége, nincs tovább, nehéz szembeszállni a makacs tényekkel. 1989-ben leomlott a berlini fal, s vele omlott megannyi diktatúra. Míg a baloldali utópisták számára egy álom, a liberális utópisták számára a történelem ért véget. A konzervatívok viszont legfeljebb megrántották a vállukat. Amint „az örök baloldal” (Ernst Nolte), úgy a történelem sem tűnik olyan egykönnyen el.
A baloldaliak alá-, a liberálisok meg túlbecsülték tehát önmaguk erejét. 1989-ben nem lett vége a kommunizmusnak, és nem köszöntött ránk a kanti örök béke sem. A kommunizmus nem bukott el, hiszen senki sem győzte le. Önmagát adta meg Gorbacsov és a többi helyi vezető. A vörös zászlók helyett fehérekkel integettek a Nyugat felé – és szabad elvonulást kértek. Amit aztán meg is kaptak. Gorbacsov már-már popikonná vált, aki Grammy-díjat (!) nyert, és akinek közhelyes gondolatai minden nagyobb nyugati konferencia, megemlékezés, fontosabb újságcikk fénypontját jelentik. De helyi szinten sem győzte le senki a kommunizmust. A különböző kerekasztalok léte bizonyítja, hogy 1989-ben a legtöbb helyen zárt ajtók mögötti egyezkedés zajlott. Kiegyezés, amihez az utcai tüntetések csak a díszletet, a statisztákat szolgáltatták. 1989-ben a Nyugat kiegyezett a keleti kommunistákkal, és a paktumokat valamennyi szabaduló országban is megkötötték. Mert másképp nem is történhetett volna. Könnyű elítélni azt a nemzetiszocializmust, amely elvesztett egy háborút. De a kommunizmus semmilyen háborút nem bukott el – önmagát adta meg. És ilyenkor nem megtorlás, hanem szabad elvonulás jár. A nácizmus vesztes volt, a kommunizmus legfeljebb gyenge. Ám ma is él.
A történelmet a győztesek írják. És ők szolgáltatnak igazságot – a maguk ízlése szerint. 1945-ben a helyzet világos volt: a hitleri Németország elveszítette, a sztálini Szovjetunió és szövetségesei pedig megnyerték a második világháborút. Volt hát győztes és vesztes – lehetett ítélkezni, akasztgatni, kitelepítgetni. 1945 cezúra Európa történetében. Európa utolsó nagy „polgárháborúja” ért vele véget. A győztesek igazságának egyetlen nyomatéka volt: mégpedig önnön győzelmük. Vagy azt állítanánk, hogy a megbírált hitleri Németországnál erkölcsileg különb állam volt a bíráló sztálini Szovjetunió? A történelemben és a politikában az erkölcs csak díszletként, retorikai fordulatként van jelen, főszerepet semmiképp sem játszik. 1945-ben Európa és az egész világ azért tudott megszabadulni a hitleri borzalomtól, mert egy nagyon is történelmi háborúban éppen nem a Harmadik Birodalom kerekedett felül. A vesztesnek pedig jaj. 1945 után mindenki, akit megérintett a két világháború közötti forradalmi jobboldaliság szele, valamint minden eszme, amely kapcsolatba hozható a nemzetiszocializmussal, tiltólistára került. A hitleri világszemlélet nem a véletlen műve volt. Megvoltak a maga történelmi okai, de – amint Karl Popper hangsúlyozza – eszmei előzményei is. Európának egy véres háború kellett ahhoz, hogy mindezzel szembenézzen és leszámoljon.
1989-ben azonban nem voltak sem győztesek, sem vesztesek. Egy ideig ugyan győztesnek hitte magát a neokonzervatív liberalizmus, és vesztesnek a baloldal. Ám 1989 valójában kiegyezés volt, amely eleve lehetővé tette, hogy a szereplők a színpadon maradjanak, és még a kellékeiket sem kellett onnét elhordaniuk. Ezért vannak elnevezve Marxról vagy Rosa Luxemburgról utcák Európa-szerte. Ezért nem tiltották el az utódpárt tagjait a közügyek gyakorlásától. Ezért nem volt második nürnbergi törvényszék. Ezért maradhatott kedves jelkép a vörös csillag. Ezért állnak Bécstől Donyeckig a szovjet hősi emlékművek. Ezért sikk ma is baloldalinak lenni a nyugati egyetemeken.
Az 1989-es rendszerváltás nem cezúra Európa történetében. Az a jakobinus gondolkodásmód, amely a kommunizmusban csúcsosodott ki, nem tűnt el. Esetleg nevet váltott, mezt cserélt, átfestette magát. Esetleg ma már senki sem lenne Párizsban nagy hangon sztálinista, de azon indulatok, amelyek következtében egykoron valaki az lett, ma sem tilosak. Mert a kommunizmust senki sem győzte le. Önmaga adta fel magát – annak esélyével, hogy bármikor visszatérhet.
És ezért inkább el sem ment.

A szerző jogász-újságíró