Moszkvában 1991-ben alapította az International Dance Association a táncművészet Oscarjaként számon tartott elismerést, a Prix Benois de la Danse-t. A díjat keveseknek ítélik oda: Maurice Béjart, Carolyn Carson, William Forsythe, Jirí Kylián, Jean-Christophe Maillot, Roland Petit vagy Angelin Preljocaj lett e díjjal kitüntetve. Az alkotókban közös, hogy a klasszikus balett eszköztárát minőségileg újították meg, ma is láthatók egész estés darabjaik a világ jelentősebb táncszínpadain. A díjat 2006-ban kapta meg a szentpétervári balettszínház alapítója, Boris Eifman. Ha nem is ismerjük munkásságát – Magyarországon eddig nem játszották koreográfiáit –, művészete e tény alapján könnyebben elhelyezhető a táncpalettán. Előnyben az esseni, a berlini és a bécsi közönség.
Eifman több mint negyven koreográfiát készített, repertoárján találhatók gyermekmesék és rockbalettek, tragédiák és komédiák, bibliai példázatok és pszichológiai drámák. Pszichoanalitikus érdeklődése több, Európában ünnepelt művében is a különös hangsúlyt kapott. Ezek közé tartozik a hét végén az Operaházban bemutatott Karamazov testvérek is.
Dosztojevszkij remekműve természetesen nem adható vissza teljességében a színpadon, ezt hiba volna számon kérni, és erre Eifman kísérletet sem tesz. Az apa és gyermekei egymáshoz fűződő ambivalens kötődéseinek feltérképezésére tesz próbát, ezt szolgálja egyfajta „ürügyként” az apagyilkosság, amelyet a koreográfus az első felvonás végére helyez. Az „ürügy” látványos: mozgalmas tömegjelenet, egy asztal mint borulékony vérpad. A gyilkossággal vádolt Dimitrij elfogása – mintegy tíz kötéllel feszítik a térbe – szintén hangsúlyos, de ekkor már túl vagyunk számos „nagyjeleneten”, olykor kissé hatásvadász epizódon.
Az érzelmek irracionálisak, kaotikusak – Eifman ezt bravúros kettősök, hármasok, négyesek kombinálásával, dinamikus tömegjelenetekkel ábrázolja. A hatást fokozza az új teatralitás jegyében elterjedt több színházi eszköz: a filmszerűséget fokozó fénydizájn, a megmászható fémdíszlet. A darab mozgásanyaga a klasszikus balett elemeire alapoz, merít a kortárs tánctechnikákból, olykor akrobatikus ügyességet követel meg a táncosoktól, s nem ritkák a férfiemelések sem. A jelenetek olyannyira dinamikusak és intenzívek, hogy a táncosoknak egy pillanat sem marad üresjáratra.
A második felvonás álomszerű képeket mutat be, más hangulatú. Kevésbé a látványra, inkább a táncra koncentrál, egységesebb. A börtönhelyzet középpontba állítja Dosztojevszkij szabadságparadoxonját, az ideák ütköznek az emberi gyarlósággal. Itt az előadás közelebb kerül Dosztojevszkij szellemiségéhez.
Az első szereposztás hat főszereplője – Csonka Roland, Apáti Bence, Medvecz József, Kozmér Alexandra, Keveházi Krisztina és Komarov Alekszandr – kifogástalan. Dicséret illeti a fegyelmezetten táncoló kart, a pontos zenekart is.
(Karamazov testvérek – balett két felvonásban. Koreográfus: Boris Eifman. Magyar Állami Operaház, november 7.)
origo.hu
Ilyet még nem láttunk: maguk a Tisza-hívők szedik ízekre Kulja Andrást
