Több okból is furcsa film a címében bosszúszomjas thrillert ígérő Reváns. Leginkább azért, mert bár ha csak a cselekményt nézzük, valójában belesimul a jellemzően sűrű, nyomasztó hangulatokkal operáló osztrák filmes hagyományba, a mély humanizmus, a mérnöki precizitás, amivel Spielmann a karaktereket felépíti, egyúttal ki is emeli abból. Ráadásul szó sincs thrillerről. Dráma van, a lélek legmélyebb szintjén, s még csak nem is a feszes pontossággal kiszámított eseménysor a lényeg, hanem a filmkockák közé rejtett láthatatlan történet; az a folyamat, ahogy Spielmann görög drámába illő hősei önmagukkal szembesülnek. Alex (Johannes Krisch) a bécsi alvilágban kulizik, kuplerájokban smasszerkedik, egyet előre, kettőt hátra hatásfokkal igyekszik túllépni a sittes múlton, önmaga árnyékán. Heves nekifeszüléssel próbál a semmiből, az egzisztenciális nullából jövőt csiholni magának, no és persze a (sors)társnak, Tamarának (Irina Potapenko), az ukrán prostituáltnak, hátha egymásba kapaszkodva megtörténik velük a csoda. Lakatot raknának a lumpenlétre, menekülnének, bárhova, csak hát három dolog még hiányzik: pénz, pénz és pénz. Elfuserált bankrablás, menekülés, jellemekbe kódolt végzet. És még csak itt kezdődik a történet; az ordító vidéki csendben.
– A kereső ember érdekel, a hiányt megszenvedő, a kitörni vágyó, küzdő ember. Nem csak filmben gondolkodó rendezőként, magánemberként is az ilyen emberek foglalkoztatnak – magyarázta lapunknak Götz Spielmann, akinek 1990-es debütálása óta (Erwin és Júlia) az Oscar-jelölt Reváns már a hetedik nagyjátékfilmje. – Azt a kezdettől fogva belénk oltott ösztönös alapérzést boncolgatom, amely örök keresésre sarkall, s azt súgja, az élet több, mint amit szűkre szabott kereteink között megélünk. A létezés, annak teljessége, azt hiszem, emberi értelemmel át nem fogható, csupán megértésre törekedhetünk, a tőlünk telhető legtökéletesebb megértésre. Erre törekszem én is, félelem nélkül; hiszem, hogy az élet a maga teljességében szép, s így a keresés nem oktalan. A tapasztalatom azonban az, hogy az emberek többsége lemondott arról, hogy a létezés mélységeit megértse. Főleg a fejlett nyugati társadalmakon eluralkodott valamiféle kényelmesség, rezignáltság, cinizmus. A cinizmus pedig a lélek halála. Aki valami többet, valami mást akar az élettől, mint ami megadatott neki, a társadalom perifériájára szorul. Az ilyen sorsok érdekelnek – fejtegette a rendező, akinek két korábbi filmje (Antares, Erwin és Júlia) is hasonló kérdéseket feszeget, majd hozzátette: – Korunk mumusa a céltalanság, valami egész mélyen kísértő tanácstalanság, amely a társadalom minden szövetét átitatja. És messze nem csak Ausztriáról van szó; általában érvényes ez a nyugati civilizációban. A hétköznapokat átható neurózis a tanácstalanságból fakad; útközben elvesztettük a támpontokat. Mindenki érzi: úgy, ahogy eddig éltünk, már nem mehet tovább. Csak azt nem mondta még meg senki, hogyan, min kellene változtatnunk.
Spielmann filmjeinek sajátossága a bravúrosan kicentizett jellemrajz mellett az egyre bátrabban felvállalt csend. A Revánsban egyetlen félhangnyi aláfestő zene sem hangzik fel. – A filmzenét – néhány kivételtől eltekintve – olcsó manipulációnak tartom. Olyan eszköznek, amely – még ha jó is – megfosztja a nézőt attól a szabadságtól, hogy szabadon érezze, értelmezze, ami a képek hatására elindul benne – fejtegette a zenei eszköztelenség okát Spielmann. – A képek feszültsége, a csendből kihallatszó érzelem, ha valóban jól sikerül egy film, azt hiszem, mindennél erősebb. Szabad ember vagyok, és szabad embereknek készítek filmeket. Az egyszerűségben rejlő erő érdekel. Egy film sokkal mélyebb hatást képes gyakorolni, ha meghagyja a nézőnek a szabadságot, hogy a gyors, felkavaró érzelmi manipuláció helyett lassan, csendben, a saját ritmusában rakosgathassa össze a képsorok közé rejtett mozaikokat. Így az élmény mély és személyes marad. Hogy sikerül-e, nem tudom, de minden filmemmel ez a célom – tette hozzá.
Spielmann filmjeinek fesztiváldíjakkal elismert védjegye a mozaikszerűség. Saját bevallása szerint intuitív módszerrel dolgozik, rengeteg időt tölt el minden alapötlettel, mire megtalálja azt az egyet, amelyben hisz, s az alkotás folyamatát valóban megszenvedi. A forgatókönyvben aztán az apró részleteket tökéletes összefüggésrendszerré építi. – Nem hiszek a véletlenekben. Azt sem gondolom, hogy az embernek megadatott volna a képesség, hogy a véletlennek nevezett történések ok-okozati láncolatát valóban megértse. Az élet bonyolult összefüggések szövevénye, amelyeknek valamiféle kivonatát megtapasztalhatja az, aki a „véletleneket” összeolvassa. Sokan úgy gondolnak a valóságra, mintha egyenlő volna azzal, amit ők a saját gondolataik szűrőjén át látnak. A valóság ezzel szemben, azt hiszem, sokkal összetettebb annál, mint amit az ember egyáltalán elgondolni képes – magyarázta Spielmann, aki a magyar rendezők közül leginkább Tarr Bélára tekint nagy tisztelettel, két éve színházi rendezéssel is foglalkozik amellett, hogy az osztrák filmrendezőket tömörítő szövetség vezető tisztségét is betölti. Az osztrák film közelmúltja azt mutatja, eredménnyel: a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat tavaly osztrák film, Stefan Ruzowitzky rendezése, a Die Fälscher (Pénzhamisítók) vitte el. A filmpiaci szempontból csaknem Magyarországgal azonos adottságú Ausztriában évente átlagosan mindössze tíz nagyjátékfilm készül – mondta el a rendező –, a sógorok tehát nem a nagy számok törvényére építenek, sokkal inkább egy jól működő, minden politikai befolyástól mentes támogatási rendszerben hisznek, amely elvégzi az értékelvű kiválasztás feladatát.
origo.hu
Tudja, mit jelentenek ezek a szavak? Modern szlengkvíz, minden generációnak!
