Csőben

Régen láttam az Othellót, de emlékszem a szereposztásra: Bessenyei Ferenc volt Othello, a fiatal Huszti Péter Jágó és a még fiatalabb Piros Ildikó Desdemona. Szégyellem, hogy a darabot nem értékeltem kellően a helyén. Azt hittem, hogy a színpadon egy féltékenységi cseldráma bontakozik ki, ahol a főszereplők a Shakespeare-nél szokásos, ügyesen alkalmazott intrikáknak esnek tragikus áldozatául. Az egész közönség egyként utálta Jágót, amint alattomosan szűkítette annak a zsáknak a száját, amelyben ott vergődött már a mór és hiszékeny felesége. Haragudtunk a szerzőre, hiszen egy tisztázó beszélgetés minden félreértést eloszlatott volna. Csakhogy a szerző nem vígjátékot írt. Eszenyi Enikő az új fordítási mániának behódolva újrafordíttatta a darabot, szintúgy Alföldi az Ármány és szerelmet. Jellemzőjük: a trágár és durva szöveg, amivel úgymond telehintették a darabokat. Szóval sem Schiller, sem Shakespeare nem korszerű, a k… életbe! A Vígszínházban állítólag a mórnak nincs színes bőre, oda a villogó szemfehérje. Hogy mégis mi van, azt nehéz kívülről megállapítani, ezért vannak a kritikák, amik vagy rábeszélnek a színházra, vagy lebeszélnek róla. Ha igazak, amiket Cs. J. megérez a darabbal kapcsolatosan, akkor kerülöm a Vígszínházat. Miről ír a kritikusnő? Már a címe is a Másság frász, és ezt muszáj komolyan venni. Tényleg ez lenne Shakespeare Othellója, egy Másság frász? Üzenete a mának, a mássága? Adjuk át a szót Cs. J.-nek: „Fekete Ernő Jágója nem azért nyírja ki Othello szerelmét, mert neki elég boldogtalan házasság jutott Emíliával, nem is azért, mert a mór megsértette volna, hanem… és ekkor ebben a pillanatban válik fontossá, hogy ez a valaki más: egy mór. Egy fekete, egy potenciális vadállat, tönkre kell tenni, el kell pusztítani, hiszen a mór, a fekete, a cigány, a zsidó nem érdemel mást. Ebbe öli Jágó a tengernyi eszét”. „És mikor minden sikerül neki, amikor” Nagy Zsolt bőszült ketrecbe zárt vadállat módjára sistereg a bosszúenergiától, és valóban úgy viselkedik, mint egy vadállat, meg is kapja Emíliától azt, amit bármely finom, intellektuel a pofájába vágna: persze, hiszen fekete, ezért ilyen, amilyen (…). Kicsi truváj ez a vígszínházi Othello nagy masinériájában, de meglehetősen erős üzenet a mának.” Ez igaz, meglehetős erős üzenet a mának, ami ellen nem azért tiltakozom, mert Shakespeare-nek nyilván eszébe sem jutott írás közben a toleranciadíj meg a „tégy a gyűlölet ellen”, meg „az idegen szép”, meg a „zsidókat a Dunába”. Ami a kritikusnőt illeti, fájdalom, hogy neki viszont, mint Mórickának, mindenről ugyanaz jut az eszébe. Persze ha alaposan utánakérdeznénk, kevés konkrétumot tudna felsorolni mint tapasztalást. Hiszen a hatos villamoson seregestől utaznak a feketék, karjukon csinos magyar kislányokkal, a cigányok szabadon provokálják a közönséget, senki nem mer szólni nekik, hogy ki a zsidó, arról az átlagembernek fogalma sincs A harcos toleranciabajnokok bőven folyamodnak a városi legendákhoz: itt meg ott valakik, valamikor, valakiket, mert cigány, mert színes bőrű, mert zsidó. Valakik. Azonban rögtön beugrik, amikor egy fekete fiú halálra késelt egy magyar fiatalembert az aluljáróban, de Pénzes Henrietta máglyájától sincs messze az összeszurkált magyar gyerek, kezéből kicsavart magyar zászló, Olaszliszka meg a sajnálatos zámolyi léces agyonverés esete. És akkor mindjárt javíthatnánk is: „Egy magyar, egy potenciális vadállat, el kell pusztítani, hiszen nem érdemel mást.” Hogy ez túlzás, hát persze hogy az, hiszen nálunk nincsenek mórok, csak csőlátók.