Elvtársak! Végállomás!

Bezzeg a hatvanas években… – mondta ismeretlen útitársam, amikor már egy órája didergünk a székesfehérvári pályaudvaron. A ruhán áthatoló szél ezen az augusztusi napon a MÁV-hoz igazodott: megfelelt a kánikulai napokban bevezetett „téli” menetrendnek. Együtt érkeztünk Tapolca felől Fehérvár végállomásra. Tanácstalanul kérdezgettük egymástól, honnan, hogyan és mikor utazhatunk tovább Budapestre. Szóbeli vagy írásos tájékoztatás hiányában le kellett mennünk a lépcsőn (nehéz csomagokkal), aztán föl az előcsarnokba, ahol kiderült, hogy Nagykanizsáról jön majd egy gyors, de tizenöt percet késik. Kis számolás: még mindig előbb érünk haza, mint a már beállított személlyel. Vissza a sínekhez, várakozás. És amikor éppen elment a személy, bemondták, hogy a „gyors” további tíz percet késik. Amiből összesen negyven lett. Nem volt könnyebb az átszállás a másik irányba sem, csak éppen sütött a nap. Megérkezett Budapestről a vonat, amelynek leszálló utasai nagyrészt Tapolca felé igyekeztek. Magától értetődőnek vélnénk, hogy a szomszédos sínpáron álló kocsik az átszállókra várnak. De nem: arra ki van írva, hogy oda megy, ahonnan jöttünk. Le a lépcsőkön, majd föl, hogy megtudjuk, honnan indul közel fél óra múlva a még be sem állított szerelvény. Aztán vissza, és ha szerencsénk van, nem másik vágányról indul. Az a vonat, amelynek – a józan ész szabályai szerint – ott kellene állnia a beérkező mellett, és átszállás után indulnia.
Ez a székesfehérvári pályaudvar a MÁV történetének akár jelképe is lehetne. Régimódi épületét a második világháborúban lebombázták, majd a lehető legolcsóbban építették újjá. Nem lett szép, de máig használható. Az ismeretlen által visszasírt hatvanas években már látszott rajta az elhasználtság. A MÁV élére állított pártemberek ekkorra győzték le a vasút régi szellemét (törölték el végleg a múltat), vették el lehetőségeit (és a munkakedvét) a régi szakembereknek. Uralomra jutott a nemtörődömség, a hanyagság, az utasok lenézésének szocialista szelleme. Ekkor kezdődött a vasút lezüllése. Vagy lezüllesztése. Ennek okát szokatlan nyíltsággal mondta el a Hír TV riporterének a szocialisták pillanatnyilag közlekedési miniszterként foglalkoztatott kádere. Eszerint a közigazgatás, az állami és önkormányzati vállalatok vezetőinek azért kell magas fizetést és óriási végkielégítéseket kapniuk, mert megbízatásuk a politika változásaihoz kötött. Magyarul: az, hogy a fehérvári állomásfőnök nem mondatja be az átszállás lehetőségét, a menetrend tervezője pedig semmibe veszi az utazók érdekeit, nem szakmai kérdés, hanem politikai. A vezetőket nem elismert teljesítményük alapján választják ki, nem eszerint fizetik és jutalmazzák. (A szocialista gondolkodás jellegzetes példája a Hunvald-ügy: a fizetés nem függ a végzett munkától.) A legfőbb szempont a hűség a kinevezőhöz és kapcsolatrendszeréhez, a párthoz, a kormányhoz. Amikor a marxista alapműveltségűek az állami és magántulajdon kérdéséről beszélnek, éppen ezt hagyják figyelmen kívül. Az „állam” elvont fogalom, „politikájáról” a meghatalmazottak döntenek, s ők nevezik ki az egyes intézmények, vállalatok vezetőit. Miután Rákosi Mátyás, majd Kádár János megbízatását Moszkvától kapta, uralmát csak a hozzá hűekre alapozhatta. Ez a gyakorlat két évtizeddel túlélte őket. Következménye mindaz, ami a MÁV (és sok más állami-önkormányzati vállalat) állapotát, működési gyakorlatát jellemzi.
Ha figyelmesen hallgatjuk a kormány nevében szóló közlekedési minisztert, érdekes gondolatmenethez jutunk. Kevesen használják a vasutat, azok sem fizetnek eleget, nincs tehát szükség az óriási hálózatra és a sok vonalra, mert ez sokba kerül az adófizetőknek. Ebből – ki nem mondva – az következik, hogy aki utazni akar, használja saját kocsiját (az sem drágább a vasútnál, főleg ha valaki nem egyedül utazik). Számos balatoni üdülőhelyre éppen fele idő alatt juthat el. De a pótdíjas (rendszeresen késő) város közi (IC) járatok utasai is lassabban érnek célba, mint az autópályát használók. Ilyen kérdései persze a vasút és az állam vezetőinek nem is lehetnek, mert ők mindig szolgálati autóval utaznak. A gépkocsit nem használóknak maradnak a gyakran zsúfolt buszok. Ő, mondja a miniszter, semmiért nem felelős, hiszen csak nemrég van hivatalban. Majd…
Nem zseniális? Ez a haladás – hat évtized óta. A párt váltogatja a kádereit (ugyanabból a körből), és időről időre megígéri, hogy az, ami eddig rossz volt, ezután nagyszerű lesz. A busásan megfizetett nagyszámú vezető (beleértve a szakszervezetek urait) régóta fáradozik azon, hogy az utazni akarókat leszoktassa a vasút használatáról. Leszoktassa a kényelmetlenséggel, a késésekkel, a mocskos kocsikkal, a lezárt WC-kkel, a vánszorgással, a rossz menetrenddel, és így tovább. Hivatkozhatunk más országok sikerére, beszélhetnek a környezetvédők, félhetnek településük elszigetelődésétől az önkormányzatok, a párt rendíthetetlen. Változást csak új kormány hozhat. Alapvetően más szemlélettel. Mert a gyors és kényelmes vasút megteremtése, az utazók visszacsábítása csak hosszú és igen drága folyamat eredménye lehet. A bevezető példa megoldása azonban aligha kerül pénzbe. Csak a pártkinevezettektől kell megszabadulni.
A változás nehéz útján akkor lehet elindulni, ha a következő kormány vezetői megbízatásuk első percétől fellépnek a mai zsákmányszerző gyakorlat ellen. Az eredményes munkához minden szinten sokkal kevesebb vezetőre, a jelenleginél sokkal kevesebb hivatalra, egyszerűbb és hatékonyabb ügyintézésre, az önkormányzatiság elvének felelősséggel járó, nagyobb érvényesítésére van szükség. Az MSZP–SZDSZ-kormány koncok osztogatására épített gyakorlata tarthatatlan. Kevesebb miniszter (gigantikus Miniszterelnöki Hivatal nélkül) sikeresebben dolgozhat, ha megtalálják a szakmailag felkészült és a tisztesség határain belül gondolkodó közigazgatási és szakállamtitkárokat. Nekik kell a szakmai érdekeket képviselni, a működés rendjét hatékonnyá tenni és ehhez megfelelő munkatársakat találni. Ebben az esetben vissza lehetne térni Antall József elképzeléséhez, hogy a közigazgatás és az általa működtetett intézményi-vállalati rendszer ne a politika változásaihoz igazodjék, vezetőit ne kelljen ezek szerint cserélgetni. Ezen múlik az ország állami irányítású részének eredményes működése.

A szerző egyetemi tanár