Emberfeletti energia

Wynton nevű öccse, a neokonzervatív dzsesszirányzat 80-as években virtuóz trombitásként feltűnt vezéregyénisége ugyan híresebb nála, de apjuk, a New Orleansban nemzedékeket nevelő zongorista őt a tartja tehetségesebbnek. A tenor- és szopránszaxo-fonon játszó Branford Marsalis előadóként, lemezkiadóként és oktatóként a kortárs dzsessz mértékadó személyiségévé vált. Debreceni koncertjén döbbenetes erejű játékkal lepte meg a közönséget.
A kvartett egy évtizede muzsikál abban a felállásban, amelyben mindössze egy változás történt: Joey Calderazzo zongorista és Eric Revis bőgős mellé Jeff „Taine” Watts dobos helyére Justin Faulkner került. A csapat legutóbbi, Metamorphosen című lemezének nyitó számával indított olyan fergeteges tempóban, amit lehetetlenségnek látszott fokozni. Aztán Thelonious Monk kevésbé ismert, ízekre szedett és mai észjárás szerint újra összerakott szerzeménye megmutatta, hogy zenei ötletekben, egyéni teljesítményben még magasabbra képes emelkedni az együttes. A rendkívüli intenzitással előadott, a free játékmódig eljutó Marsalis- és az újabb Monk-szám közé illesztett két lassú, érzelmes dallamívű, klasszikus zenei reminiszcenciákat ébresztő ballada jelezte, hogy a zenekar nemcsak az egyes számokon belül, hanem az egész műsor felépítésében is mesterien él a feszültségkeltés és -oldás eszközeivel. A ráadásban elhangzott Seress Rezső Szomorú vasárnap című dala, majd jelképesen és valóságosan is visszatérve a gyökerekhez, a St. Louis Blues című klasszikussal búcsúzott az együttes.
Ha valaki még soha nem járt dzsesszkoncerten, ezen az estén esszenciaszerűen találkozhatott mindennel, amelyek ennek az előadási gyakorlatnak a lényegét adják. Ilyen az improvizáció meghatározó szerepe. A témabemutatások és rögtönzések váltakozására épülő hagyományos előadásmóddal szemben Marsalisék játékában az improvizáció a folyamatok következménye, egyben alkotóeleme. Ez a zene a hangszertudásra épülő egyéni hozzájárulások és a muzsikusok közötti párbeszéd révén nyeri el formáját. A kompozíció csak vázként szolgált, a zenészek egymásból építkezve, telepatikus sugárzással kapcsolódtak össze. A zene kovásza a ritmus John Coltrane 1960-as évekbeli, határokat feszegető kvartettjének játékmódjához hasonló felfogása volt, amely kiemelte kísérő funkciójából, és a folyamatok aktív részesévé, sőt alakítójává tette az ütőhangszereket. A dobok vulkánműködést idéző pulzálásai, a zongora feszültségtől izzó, perkusszív futamai, a bőgő keményen ritmizált menetei, a tenorszaxofon áradó hangzuhatagai olyan dinamikus egységben összegződtek, ami valósággal székéhez szegezte a hallgatóságot.
Nem zenéjének egyedi jellegével, nem rendhagyó kompozíciós elveivel, még csak nem is az improvizáció szerepének sajátos értelmezésével, hanem a közlésmód emésztő, szinte emberfeletti energiáival tette rendkívülivé ezt az estét Branford Marsalis együttese. Dzsessz volt ez a Bajnokok Ligájából, olyan hatással, amilyen csak elvétve éri az embert az egy életében.
(Branford Marsalis Quartet. Debreceni Kölcsey Központ, november 8.)