Évad New Yorkban

Lassan véget ér a hivatalos New York-i magyar évad. A hét végén a Kontroll Csoport például rendszerváltó fesztivált nyitott meg az amerikai nagyvárosban – november hetedikén. Az RTL Klub vénasszonykergető valóságshow-jában téblábolgató Falusi Mariannának is van még hátra koncertje a tengerentúlon. S van is rá költség, futja a hétszázmillió dollárból, amely még odaát is pénz, igaz, talán New Yorkban azért nem annyira.
Az is mókás azért, hogy a Kontroll Csoportot az egykori tiltó-tűrő-megfigyelő hatalom utódpártja által választott igazgató delegálja Amerikába. Az állampárt diktatúrájáról és annak bukásáról szóló, a legfőbb imperialista országban megrendezett fesztiválra. Lehetne persze egy efféle gesztus akár katartikus is, ha őszinte megbánás, megtisztulás előzi meg. A 2006 őszén oly vitézül verető-lövető kormány és a mögötte álló párt azonban inkább azért tűri meg, sőt utaztatja is az egykori undergroundokat – akiket egyébként ma is fesztelenül lecsürhéz a tájékozatlanabb párttagság –, mivel húsz év alatt sem lett saját kulturális arculata. Gyurcsány Ferenc lápi lidérc táncával meg mégsem lehet túl sokfelé vagánykodni. Igaz az is, hogy a New York-i magyar évad utaztatottjai valahogy nem nyilatkoznak se itthon, se a tengerentúlon a kormányzó pártról és teljesítményéről. Óvatosan fogalmaznak, ha 2006 őszéről esik szó, az elszegényedésről, a kilátástalanságról meg végképpen nincs véleményük. Ha viszont a felhorgadó Orbán-veszélyről van szó, már nem tűnik ugyanolyan tájékozatlannak, fel sem merül benne, hogy elgondolkodjon, honnan veszi, hogy Magyarországon diktatúra réme fenyeget húsz év után újra.
Ez a fajta viszonylagos lojalitás, amelyet az MSZP és korábban az SZDSZ mindig el tudott érni az általa tenyérből etetett művészeknél, bármit is gondolt az illető műsoron kívül, a nyilvánosság előtt mindig úgy beszélt, ahogy „kell”. A Fidesz, amikor kormányra került, azt hitte, valós kormányzati és kultúrpolitikai teljesítményekkel meg tud győzni a másik oldalon már letáborozott, országosan régebbről ismert „neveket”: írókat, muzsikusokat, filmrendezőket. Aztán akadt, aki már a díjkiosztóról hazafelé menet a taxiban kigúnyolta egy rádió mikrofonjában azokat, akik egyébként nemcsak „megvenni” akarták a díjjal, hanem tényleg tisztelték korábbi műveiért. Más megfúrta a célegyenes előtt az egyébként számára is előnyös törvényt, amely aztán évekkel később, sokkal gyérebb lehetőségek közt valósult meg. Amikor viszont 2002-ben látszott már, hogy nem fog nyerni a Fidesz, a kiülős nagygyűlésen egy fél nap alatt sokkal több kulturális arcot és sokkal impozánsabb kulturális arculatot szerzett magának, mint előtte a nagy ívű átudvarlások során.
De egy kormányzati szerepre készülő pártnak nemcsak ezen érdemes elgondolkodnia, hanem az amerikai magyar évad kapcsán azon is, hogy másfél év alatt hiába jelent meg Magyarországon több száz cikk a tengerentúli kulturális rendezvénysorozatról (javarészt persze ajánlók, beharangozók), a magyarok közül alig akad, aki tud az évadról, s az is többnyire azt kérdezi, ki a csoda az, aki kiment New Yorkba a mi pénzünkön. Azért kérdezi, mert az elmúlt húsz évben a közszolgálati médiumok sem a pártatlan értékközvetítéssel voltak elfoglalva, az évad irodái is szívesebben írogatnak ájult győzelmi jelentéseket, mint egzakt háttéranyagokat, például a magyar rendezvényeket Amerikában befogadó intézményekről. Pedig egy külföldi évad sikerét nemcsak a közönségnek, hanem az adóforintjait áldozó, művészeit, legjobb teljesítményeit felvonultató országnak is át kell élnie. Mert puszta bemondásra senki nem hisz semmit.