Tirnauer – Ásó, Kapa – Steinitz, Jascsák, Podhola – Sipőcz, Kohn Géza, Halász, Vadász, Madarász. Ez Moldova György Verhetetlen tizenegye, sokan e hazában kívülről fújják az összeállítását. Hát még a szerencsére nem kitalált, hanem nagyon is valóságos ötvenes évekbeli Aranycsapatét: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Előtte és utána szintén jöttek-mentek a magyar labdarúgás emlékezetes válogatottjai és klubcsapatai, aztán elkezdtek fogyatkozni, mígnem eljött 2009 ősze, s vele egy ifjú gárda. A mérkőzéseit közvetítő közszolgálati televízió nézettségi csú-csokat döntögetett, és móresre tanította a kereskedelmi tévéket szappanoperástul, mindenestül, csakúgy mint húsz éven aluli válogatottunk az ellenfeleit az Egyiptomban lezajlott korosztályos világbajnokságon. Gulácsi – Szekeres A., Debreceni, Szabó J., Présinger – Gosztonyi, Korcsmár, Kiss M., Koman – Németh, Simon A.: nagyjából ez az alapcsapat, amelyben kisebb-nagyobb szerepet kapott még Futács, Zámbó, Simon Á., Varga, Takács, Balajti, Dudás és Tóth B., de a pályára nem lépett cserekapusok, Megyeri és Kovácsik is megérik a névsorolvasást. Összességében ez volt a – bronzérmet – nyerő huszonegy, amely kártya helyett futballban bizonyított, abban a sportágban, amelyben talán a legnagyobb a kontraszt a dicső múlt és a dicstelen jelen között Magyarországon.
Az U20-as korosztálynak 1977-ben Tunéziában rendezték az első világbajnokságot, azonnal magyar részvétellel. A mieink nem váltották meg a világot, hiszen Marokkót legyőzték ugyan, de kikaptak Uruguaytól és Hondurastól. Ráadásul akkoriban senki sem kapta fel a fejét arra, hogy a később nevet szerzettek közül Péter Z., Híres, Kékesi vagy Szántó mit csinált Tuniszban, amikor a nagy válogatott olyan kiválóságokkal állt fel, s vívta ki az 1978-as argentínai vb-szereplés jogát, mint Nyilasi, Törőcsik, Bálint, Pusztai, Fazekas, Várady. 1979-ben hasonló volt a helyzet, ifjaink Japánban sem brillíroztak (újból kiesés egy győzelemmel és két vereséggel), annyi különbséget azért feljegyezhetünk, hogy az ott szerepelt gárdából előbb Pölöskei, később Disztl P., Róth, Sallai és Kardos is törzsgárdistája lett a felnőtt válogatottnak. Annak, amelyik Mezey György vezetésével a legutóbbi, 1986-os ma-gyar vb-részvételt kivívta. Huszonhárom éve…
Előtte egy esztendővel, 1985-ben igen tehetséges generációnk vett részt a Szovjetunióban zajlott U20-as világbajnokságon, amelynek tagjai megnyerték az 1984-es ifjúsági kontinensviadalt Moszkvában. Közülük összesen kilencen kerültek be később az A válogatottba, leginkább Petry, Pintér, Keller, Vincze és Kovács K. futott be figyelemre méltó karriert. Ám annyira nem, hogy sikerüljön nekik így együtt nemzetközi szinten maradandót alkotni a diadalmas ifi Eb után. 1985-ben például veretlenül estek ki a korosztályos vb-ről, legyőzték Tunéziát, döntetleneztek Kolumbiával és Bulgáriával, pontra, gólra azonosan végeztek a dél-amerikaiakkal. Következett a jereváni sorsolás, ahol a csapatkapitány, Kovács Kálmán a fekete golyót húzta ki a zacskóból a fehér helyett, így a csapat a negyeddöntő helyett hazaindult.
S ezzel végérvényesen megindult lefelé a magyar labdarúgás szekere is, a Mezey-csapat látványosan elvérzett Mexikóban, azután pedig Petryék képtelennek bizonyultak a felnőttek közötti áttörésre. Jöttek az egyre gyengébb korosztályok, távolodtak a világversenyek, felnőtteknél már nem, s a fiataloknál is csak az 1996-os atlantai olimpián és az 1997-es malajziai U20-as vb-n láthattuk a meggypiros mezeseket három-három vereség erejéig. Előbbin többek között Lisztes, Sáfár, Sebők V., Dragóner, Sándor T. vett részt, utóbbin Rabóczki, Szili, Komlósi, Kabát, Ferenczi. Talán nem sértünk meg senkit, ha azt mondjuk, hogy főleg az utóbbi már semmiképpen sem az a nagy generáció. Hát még a többi, amelyik el sem jutott a nemzetközi megméretésre.
És a mostani húszévesek? Honnan jöttek, a Holdról? Nehezen megmagyarázható ugyanis, hogy az eresztékeiben recsegő-ropogó magyar foci csak úgy, minden előzmény nélkül magától kitermelje őket. Természetesen akadt előzmény, mégpedig az Orbán-kormány alatt beindított Bozsik-program, amelynek első és leghosszabban kezelt „kísérleti nyulai” éppen az 1989-es születésű korosztály tagjai voltak. Korai és szakszerű kiválasztás, folyamatos képzés, a keretek együtt tartása és versenyeztetése – az összetett rendszer tökéletesen működött egészen 2006-ig, amikor a hatalomra kerülő új s jelenleg is regnáló MLSZ-vezetés minden racionális ok nélkül, gyakorlatilag a „nehogy már az legyen, amit az előzőek kitaláltak” címszó alatt megszüntette. A sors fintora, hogy most éppen az MLSZ irányítói sütkéreznek a leginkább az U20-as világbajnoki bronzérem fényében.
Visszatérve a korosztályra, három éve bejutottak az U17-es Eb nyolcas döntőjébe Both József vezetésével, tavaly Sisa Tibor irányításával immár az U19-ben kerültek négy közé a kontinensviadalon, amivel kivívták az idei vb-szereplést. A futballszövetségnek majdnem sikerült elbaltáznia a várható sikert azzal, hogy a holland vonalat erőltetve a „visszaemigrált” fejlesztési igazgató, Jámbor László tanácsára Wilco van Buurent bízta meg a teljes utánpótlás koordinálásával. Külföldi szakembert erre a posztra azok az országok sem alkalmaznak, ahol a nagy válogatott élén más nemzetbeli szövetségi kapitány áll, hiszen ide olyasvalaki kell, aki minden szóba jöhető gyereket ismer tízévestől huszonhárom évesig, folyamatos és intenzív kap-csolatot tart fenn az utánpótlástrénerekkel, járja az országot, és elmegy a legeldugottabb falusi pályára is, ha hall egy ottani tehetségről. Van Buuren erre egyszerűen nem lehetett alkalmas, s az MLSZ részben belátta a hibáját, hiszen szűk egy hónappal az egyiptomi U20-as vb kezdete előtt Egervári Sándort nevezte ki szövetségi edzőnek ide és az olimpiai csapat mellé. A tapasztalt mesteredző nem tehetett csodát, de pontosan tudta, mire van idő: mentális és taktikai felkészítésre. A többit a szerencsére és a Bozsik-programból megmaradtakra bízta. Bejött. A menetelést már mindenki ismeri: a Honduras elleni hideglelős rajt (0-3) után Dél-Afrika és az Egyesült Arab Emírségek is kapitulált, aztán a cseheket büntetőkkel, az olaszokat hosszabbítás után verték ki fiaink, akiknek a későbbi világbajnok Ghánától elszenvedett 3-2-es elődöntőbeli vereség után volt erejük Costa Ricát felülmúlni – megint tizenegyesekkel – a bronzmérkőzésen. A nemzetközi szövetség (FIFA) égisze alá tartozó viadalon ezelőtt legutóbb az 1954-es felnőtt vb-n maguk Puskásék nyertek meccset az egyenes kiesé-ses szakaszban, valahol itt érhet össze a két nagy generáció, még ha a párhuzam, tudjuk, sok minden miatt erőltetett is. Vagy mégsem? A napokban Magyarországon járt a FIFA svájci elnöke, Sepp Blatter, aki így nyilatkozott erről a kérdésről: „Jelen voltam Egyiptomban, láttam az önök csapatát, nagyszerű teljesítményt nyújtott, s a legjobb európai válogatott lett. Mérföldkő lehet ez az eredmény a magyar labdarúgás életében, ha sikerül innen továbblépni. De ne feledjék, sokan álmodoznak még ugyanerről.”
A jelen öröme mellett tényleg nehezen sejthető, mit hoz a jövő. Húsz éven aluli gárdánk tagjai közül néhányan (Debreceni, Szabó J., Gosztonyi, Szekeres A.) biztos helyet vívtak ki hazai NB I-es csapatukban, mások még csak törekednek erre. Aztán ott vannak a légiósok. A tizenegyesölő kapus, Gulácsi Péter évek óta a Liverpool tartalékjai között pallérozódik, de előbbre nehéz lépnie. Németh Krisztián ugyanilyen megfontolásból került kölcsönben a Mersey partjáról Athénba az AEK-hez, ahol biztos játék- és továbbfejlődési lehetőséghez juthat. Simon Andrást szintén a Liverpool passzolta tovább a Córdobához, Futács Márkó a Werder Bremen keretének tagja. A legérdekesebb a csapatkapitány, Koman Vladimir helyzete. Ukrajnában született, kétévesen költözött családjával Szombathelyre, mert édesapja a Sabaria játékosa lett. Tizenöt volt, amikor tesztelte a Milan, majd leigazolta a Sampdoria, amelynek utánpótlásgárdájával olasz bajnok lett. Közben folyamatosan kérdésként merült fel, melyik válogatottat választja, a magyart vagy az ukránt. A családi gyökerek és jobb lehetőségek, a magasabb szint miatt sokáig az utóbbi felé billent a mérleg nyelve, ám a határon túl nem igazán számítottak rá, s most már Koman is úgy tartja, nem Olekszij Mihajlicsenko, hanem Erwin Koeman hívására mondana igent. Ehhez persze nem ártana állandó szereplővé válnia jelenlegi klubjában, a Serie A-s Bariban.
S ezek csak az egyéni sorsok, a kollektíváé még bizonytalanabb, lásd az 1984-es ifjúsági Eb-győztes alakulat példáját. Ám jó érzés tudni, hogy a sokakat felőrlő felnőttek közötti taposómalom előtt még egy korosztályos megméretés várhat ezekre a fiúkra, a 2012-es londoni olimpia. Ha oda eljutnak, s netán jól is szerepelnek, tényleg könnyebben elhisszük, hogy újabb nagy generáció született a romokon, amely egy-szer az A válogatott szintjén szintén a régi szép időket idézheti.
origo.hu
Kiderült, hogyan szivároghatott ki a Tisza-lista: egyszerűen elbaltázták
