Iskolapéldák

Nevelési tanácsokat adni nagy felelősség. Olyan társadalomban, amelyben az évtizedek során elvesztek a családi minták, különösen az. Főleg akkor, amikor úgy tűnik, a liberális oktatási-nevelési elvek csődje egyre nyilvánvalóbb, pontosabban nem is a liberalizmus csődölt be, hanem annak napi gyakorlatáról derült ki, hogy több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Érdemes lenne a hazai oktatáspolitika felkent bölcseinek elbeszélgetnie a tüntető osztrák és újabban már hozzájuk csatlakozó német egyetemistákkal arról, miért sztrájkolnak a bolognai rendszer ellen, amelyet kritika nélkül nyomtak keresztül az egész magyar közoktatáson. Nem vizsgálták a társadalmi hatásait, végiggondolatlan a kimenete, és nem tudni, mit kezdenek majd a fiatalok a három év alatt szerzett, semmire sem jogosító tömegdiplomáikkal. Nyugaton, úgy tűnik, ez már kiderült. Állástalan diplomások tömege van az utcán.
A Vendég a háznál jó műsor szokott lenni, de talán az évek során elfáradt. Nehéz is naponta újabb témákkal kitölteni az adásidőt. Az iskolai oktatás azonban örökzöld, bár a közszolgálat ejtette a téma komolyabb feldolgozását, megszüntették az oktatáspolitikával foglalkozó műsorokat. Minek is. Maradtak a könnyedebb helyzetjelentések. Az elmúlt héten olyan tanárok szólaltak meg a Vendég a háználban, akik a liberális oktatáspolitika napi gyakorlatát folytatják. Arról beszéltek, mennyivel könnyebb úgy tanítani, ha engedik a gyerekeket, hogy azt csinálják, amit akarnak. Vagyis az iskolában a diák diktál, a tanár meg követi. Egyikük azt mondta, igaz, hogy a gyerekek nem tudják, mikor volt a mohácsi vész, de rendkívül invenciózusak, s e képességüket kiválóan ki tudják bontakoztatni.
A hazai pedagógusképzés éppen a teljes elveszés szélén áll, még a legelszántabb bolognairendszer-hívők is arról beszélnek, hogy senki nem akar tanár lenni, a harmadik év végére az is meggondolja magát, akinek korábban kedve volt. Ha ez így folytatódik, elfogynak a tanárok az iskolákból. (Tegyük hozzá, lassan a gyerekek is.) Vagyis újra kellene gondolni a tanárképzés rendszerét. Persze nem csak azt. Mert lassan az is kiderül, hogy a nagy iskolai szabadság csak rövid távon kellemes, sőt kényelmes a tanárnak, akinek nem kell kínlódnia a számonkéréssel, a fegyelmezéssel. Ám ha abból indulunk ki, hogy az oktatás célja felkészíteni a gyermeket a felnőttlétre, arra, hogy megállja a helyét a nehéz helyzetekben is, a követelmény nélküli iskola nagy csapda. Az élet ugyanis a többség számára nem kívánságműsor. És ha nem tanítják meg gyermekkorában arra, hogy a célért erőfeszítéseket kell tennie, nagy csalódások fogják érni. Alaptudás és a tanulás módszerének ismerete nélkül csak áll majd tétován a kegyetlen kapitalizmus kellős közepén, és nem megy semmire. Kivéve, ha példát vesz azokról, akik ma sokra szokták vinni. Ülnek nagy fekete autóikban, és egyvalamihez nagyon értenek: a pénzcsináláshoz. Nekik ehhez iskola egyáltalán nem kellett. Ezt valóban az életből tanulták. Hogy fentről-e vagy lentről, az majdnem egyre megy.
(Vendég a háznál, MR1-Kossuth rádió.)