Jean herceg

A fél világ a franciákon élcelődik. Bohócot csináltak magukból, és a hatalmi elit ezt nem akarja vagy nem meri észrevenni. Párizsban a kínaiak, az arabok, az afrikai országok sajtóképviselői egymást tapossák le, hogy minden televíziós anyagot megkapjanak Jean Sarkozy, az államfő fia felemelkedéséről. Nem kell félteni a spanyol, olasz lapokat sem, ők is előszeretettel kommentálják az üstököshöz hasonlítható pályát, míg az angol sajtótermékek most kiélhetik eddig úgy-ahogy palástolt ellenszenvüket a csatorna túloldalán élőkkel szemben.
De mi az oka az össznépi derültségnek? A párizsi hipermodern Défense negyed, Európa legnagyobb kereskedelmi központjának területrendezési, ingatlanfejlesztési és -fenntartói közintézménye, francia rövidítéssel Epad, hamarosan elnököt választ, ugyanis a mostani első számú vezető – egyébként miniszter – elérte a 65 éves korhatárt, ameddig ez a tisztség betölthető.
Joggal mondhatja az olvasó: na és? Kit érdekel ez, hiszen a franciák zöme sem tudott egy héttel ezelőtt arról, hogy mi fán terem az Epad. Most viszont ez a közintézmény majd egy héten keresztül nem tudott lekerülni a francia sajtótermékek címlapjáról. Kiderült, hogy az elnöki posztra – ellenjelölt nélkül – Jean Sarkozy, Nicolas Sarkozy 23 éves fia pályázik. A kormány közeli barátok megítélése szerint egyébként az ifjú Sarko rendkívül tehetséges, viszont igaz, hogy eddig csak két szemesztert végzett el a Sorbonne jogi karán, jelenleg másodéves, ám politikai alkalmasságát már rég megmutatta. Az is jogos felvetés, hogy ilyen nagy intézmények vezetésében nincs gyakorlata. Honnan is lenne? Hiszen egyetlen napot sem állt alkalmazásban nemcsak hasonló szervezetben, de sehol sem. Így legalább nem fogható rá, hogy a máshol belésulykolt rossz gyakorlat vezetné döntéseiben.
A francia sajtó és a közvélemény megdöbbenése Jean Sarkozy, azaz Jean herceg előretörése láttán ugyan érthető, ám egyben meglepő is, mivel minden jól átgondolt terv alapján zajlik. A papa elnökké avanzsálása után nem sokkal a fiút megválasztották Hauts-de-Seine megye tanácsosává, így ő Franciaországban a legfiatalabb, aki ezt a címet birtokolja. Ezt követően pedig az UMP, azaz a kormánypárt helyi szervezetének elnökévé lépett elő. E pozíciónak azonban következményei is vannak, amelyeket akkor kevesen láttak előre.
Az Hauts-de-Seine terület magában foglalja a majd húsz éven át Nicolas Sarkozy polgármesterségével fémjelzett Neuillyt, az előkelő párizsi városrészt, amelyet a nagypolgárság előszeretettel választ lakhelyéül. Idetartozik a Défense negyed is, csupa modern toronyházával. Az 1958-ban alapított Epad élére a hagyományok szerint az adott kormánypárt megyei vezetője az esélyes, ugyanis a felügyelőbizottságban, amely elnököt választ, a kabinetet képviselők vannak túlnyomó többségben.
Így hát nincs mit tenni: december 4-én Jean Sarkozyt – aki most, mintegy komoly elszántságát bizonyítandó, rövidebbre vágatta hosszú, szőke haját, amellyel valószínűleg sok női szívet meghódított – megválasztják az Epad elnökének. Ezt a pozíciót egyébként az apa is betöltötte 2005–2006-ban. Azt viszont hangsúlyozni kell, hogy Jean Sarkozyt törvényes és demokratikus úton választják meg, nem pedig kinevezik e jelentős tisztségre.
Most, hogy a kormány érzi a közvélemény jelentős nyomását, egy lépést hátralépett: a kabinet szóvivője a hét végén bejelentette, hogy az elnök megválasztásakor a kormány képviselői, akik a tizennyolc tagú tanácsban kilencen vannak, nem fognak szavazni. Így a helyi ellenzék és a helyi kormánypárt (négy-négy képviselő), valamint a helyi iparkamara delegáltja fog dönteni az elnök személyéről. Végre megvan a mindenkit kielégítő megoldás – sóhajthatnak fel a kompromisszum hívei. Igen ám, de a párizsi sajtó villámgyorsan kiderítette, hogy ki is a kereskedelmi és iparkamara képviselője, akire a szavazatazonosság esetén döntő szerep vár: Claude Leroi, aki évekig volt Nicolas Sarkozy tanácsadója. Mint elmondta: kis kora óta ismeri Jeant, és igen jó véleménnyel van róla.
Miért fontos az államfőnek, hogy ennyire átlátható módon egyengesse fia előremenetelét? Minden jó szándékú figyelmeztetés ellenére köztársasági dinasztiát akar alapítani? Olyan pozícióba akarja juttatni az egyébként valóban jó vitakészségű, meggyőzően érvelő fiát, aki gesztusaiban máris apját utánozza, amilyet ő kétszer ennyi idősen és jelentős politikai tapasztalatokkal a háta mögött ért el? A választ valószínűleg más megközelítésben kell keresni.
Mi az Epad, ki, miről dönt a testületben? – tette fel a kérdést a Le Figaro francia napilap. Az biztos, hogy Jeant nem a közvetlen vagyonszerzés vonzza, ugyanis az elnöki posztért nem jár fizetség. Jár viszont olyan kapcsolatrendszer, amelyre Európának csak egy-két városában lehet szert tenni. A Défense-ban jelen van 2500 világcég, 150 ezer alkalmazottal. A francia tőzsde első negyven legnagyobb vállalata közül lámpással kell keresni olyat, amelynek ne lenne irodája Párizs északnyugati szögletében. Az Epad mint „a nemzeti érdekek védelmezője” maga adja ki az építési engedélyeket, felügyeli a városfejlesztési elveket, elad területeket, és anyagilag maga is beszáll építkezésekbe. Tavaly a cég forgalma egymilliárd euró volt, 350 millió eurót hoztak a bérbeadások. Az elnök inkább csak „nagyköveti” feladatokkal rendelkezik – próbálták csökkenteni a hatáskörét kormánykörökben –, inkább csak külföldön ismerteti a Défense előnyeit, amelynek legnagyobb versenytársa London üzleti negyede, a City.
A jövő évben az Epad egyesül a szomszédos, hasonló jellegű közintézménnyel, az Epadsával, amelynek révén összesen 770 hektár kerül felügyelete alá. Ezen a területen a Défense bővítésével már hatalmasat lehet alkotni. A „nagy” elnökök bizony ott hagyták kezük nyomát Párizson, nyilván Sarkozy sem szeretne „nyom nélkül” eltűnni, ha majd megválik államfői megbízatásától. A „Nagy Párizs” terve épp erre vonatkozik. A hagyományos belvárosban már nincs mit keresni, ugyanis a grandiózus tervekhez terület kell, és erre lehetőséget nyújt a most egyesülő két szervezet. A történelmi Párizs – és az új, a modern, a jövőbe tekintő. Az se hátrány, ha hozzá olyan „közeli” személy áll a területfejlesztés élén, akivel nem kell éjt nappallá téve vitatkoznia.
Jean Sarkozy körömszakadtáig való támogatása mögött valószínűleg ez a szándék húzódhat meg. A kormánytagok is felsorakoztak az ifjú védelmezésére, de talán jobb lett volna, ha meg se szólalnak. A kormánypárt is beszállt a vitába, és olyan szavakat használt, amelyek nem megszokottak a francia politikai életben: lefasisztázott egyes ellenzéki képviselőket, mert „származás alapján” akarják megítélni a politikusokat.
A francia közvélemény több mint hetven százaléka ellenzi, hogy II. Sarko töltse be a nagy befolyással bíró közintézmény elnöki tisztét. Nicolas Sarkozy továbbra is köti az ebet a karóhoz, nem akar visszakozni, bár ma már ő is tisztában van azzal, hogy hatalmas árat fog fizetni. Egy héttel korábban ugyanilyen vita bontakozott ki a homoszexuális Frédéric Mitterrand kulturális miniszter korábbi thaiföldi szexturizmusa körül. A szélsőjobb támadásaival szemben az UMP határozottan védelmébe vette a minisztert, miközben a párt egyik szárnya a pedofilok kasztrálása érdekében harcol. Úgy látszik, a jobbközép párt is osztja a Frédéric Mitterrand által a Polanski-ügyben megfogalmazott véleményt, hogy egyesek a törvény fölött állnak.
A jobboldali szavazók kapkodják a fejüket, nem tudják, minek, kinek higgyenek. Vajon érvényes-e még Sarkozynek a választási kampányban tett ígérete, hogy őalatta Franciaország „kivételes köztársaság” lesz, ahol nem lesznek részrehajló kinevezések? Vagy az államfő által épp a múlt héten ismertetett gimnáziumi reformterv, amely a gyakorlat és az elmélet közti szakadékra világít rá: „Hogy valaki Franciaországban érvényesüljön, ahhoz nem elég jó helyre születni, keményen dolgozni kell, bizonyítani a tanulásban, a munkában, meg kell mutatnia saját értékeit.” Hát Jean herceg még mindez előtt áll.