Mindig meglep egy történettel a híres kapus. Most éppen azt a magyarkupa-meccset emlegeti, amelyet Vácott játszottak ’45 decemberében. Az emberek még gyógyítgatták a sebeiket, de a labda már pattogott a fagyott földön. Nagyon hideg volt. Grosics vékony melegítőben és átlátszó pulóverben didergett, védte a kaput. Sok dolga nem akadt, mert fölényben játszott a Dorog. A második félidőben ritka esemény történt, aligha jegyezték fel az annalesek. Odalépett hozzá az egyik szurkoló, és a következő szavakkal szólította meg: „Hoztam magának egy kis melegítőt.” És a kapus legnagyobb meglepetésére gőzölgő forralt bort nyújtott át neki egy háromdecis pohárban. Grosics persze nem fogadta el az „ajándékot”, de nevetve kérdezi: mi van, ha mégis megízleli a forralt italt? Film kezdődhetne így.
– A legfontosabb kérdés: hogy van?
– Kínlódom egy hét óta megint. Nehezen lélegzem, fáj a rekeszizmom, tíz méter után elfáradok. Ilyenkor szokott kilyukadni a tüdőm. Most jön a hatodik…
– Hogy lehet élni ezzel a tudattal?
– Együtt lehet élni magával a betegséggel, mert nem életveszélyes a dolog, persze csak ha idejében észreveszem, és bemegyek egy órán belül Pénzes professzor úrhoz. Ilyenkor a műtőasztalra fektetnek, felnyitnak, és benyomnak a tüdőmbe egy csövet, amely két hétig bent van. Két éve zajlik a procedúra. Előtte meg volt három infarktusom, és pacemakerrel élek, aminek érzem a jó hatását.
– Nagyon sok felkérést elvállal, nap nap után bombázzák különböző meghívásokkal. Fiataloknak is megerőltető volna ez az állandó készenlét és ügybuzgalom. Nem kellene visszafogottabban élnie?
– De igen. Ha egy-egy meghívás utazással párosul, azt már nehezebben heverem ki. Két év óta nem megyek külföldre. Pedig sokfelé hívtak Brazíliától Ausztráliáig, Angliától Németországig, de minden esetben nemet mondtam.
– Szellemi frissessége, a múltból örökölt szívóssága lebilincselő ma is.
– Sok olyan pillanat volt az életemben, ami végzetessé válhatott volna. Utólag úgy érzem: a Jóisten avatkozott bele a sorsomba, s ennek köszönhetem, hogy még vagyok. Pedig az én koromban az óra csak néhány percig tart, s a negyedórákat már mérni sem tudjuk.
– A forradalom után sokáig hezitált: hazajöjjön vagy kint maradjon. Ragyogó szerződés várta Rióban. Aztán mégis úgy döntött, itthon éli le az életét. Megbánta valaha?
– Nem bántam meg. Hozzá kell azonban tennem, hogy az utóbbi öt-hat évben többször felmerült bennem: őrült voltam, amikor hazajöttem! De ez szigorúan összefügg azzal a politikai helyzettel, amelyben élünk.
– Mi a véleménye a kitüntetésekről általában?
– Attól függ, kik adják és miért.
– Van olyan kitüntetése, amelynek nagyon örül?
– Mindegyiknek örülök, mert az életem részét jelenti: Szent István-díj, Szabadság díj, Magyar Örökség díj, XVI. Benedek pápa apostoli áldása a nyolcvanadik születésnapon és folytathatnám.
– Hol díszpolgár?
– Dorogon, Tatabányán és a budapesti XI. kerületben.
– Hogyan értesült arról, hogy november 17-én a főváros is díszpolgári címet szándékozik adni önnek?
– Telefonáltak – nem árulom el, hogy ki hívott fel –, mielőtt napvilágra került volna a hír. Így kezdte az illető: „Mondok neked egy jó hírt és egy rosszat. Melyiket mondjam előbb?” „A rosszat” – válaszoltam. „Budapest főpolgármestere meg fog hívni…” „Engem? Mit keresek én nála?” „Az a jó hír, hogy megszavazta a Fővárosi Közgyűlés a díszpolgári címedet. Tarlós István, a jobboldali frakciószövetség elnöke sokat verekedett érte…” „Kizárt dolog, hogy én…” „Majd meglátod!…” Rögtön mondtam, hogy nem fogadom el a címet. „De hát miért?” „Mert Demszky Gáborral az élen ezek az elvtársak ne tegyenek nekem szívességet!”
– Hivatalos értesítést kapott?
– Igen, kaptam, és meghívót is az ünnepségre. De úgy, ahogy volt, visszatettem a borítékba, majd a borítékot egy másikba, megcímeztem, és visszaküldtem a fővárosi önkormányzat személyzeti osztályára.
– Milyen megjegyzéssel?
– Csak annyit írtam a levélre, hogy köszönöm, de nem fogadom el. Aláírás.
– Nem először utasít vissza valamit.
– Előfordult már egyszer-kétszer, de mindig nyomós oka volt a döntésemnek. Most sem hiúságból vagy egyéni érdektől vezérelve mondtam nemet, hanem mert ezt diktálja a meggyőződésem, a hitem. Demszky Gábor ne adjon át nekem díszpolgári címet! És nem szoktam ilyenkor vacillálni meg sokáig gondolkodni.
– Annak ürügyén, hogy visszautasította a díszpolgári címet, a Népszava a következőket írta november 6-i, pénteki számában: „Grosics nem volt mindig ilyen finnyás. Mint dr. Kende Péter Az igazi Orbán – A Viktor, 2 című könyvéből kiderül, Grosics a 80-as években jelentkezett az MSZMP-be, »s a kerületi pártbizottság a szokott rutin szerint papírját beadta a BM-be priorálásra«. Innen az a válasz érkezett, hogy »a belügy nem javasolja Grosics párttagfelvételét«, mivel 1945 elején önként jelentkezett az SS Hunyadi páncéloshadosztályába, ami – a párizsi békeszerződés előírásai alapján – azt jelentette: voltaképpen háborús bűnös alakulat tagja volt.”
– A lap erősen csúsztat. Kezdjük az utóbbival: 1940 őszétől egészen 1947 nyaráig a Dorog felnőttcsapatában védtem. A kivétel csak az a pár hónap volt, amelyet 1944 decemberétől a hadseregben, illetve nyugaton töltöttem.
– A hadseregben?
– Országszerte szedték össze a leventéket, hogy a frontra szállítsák őket. Ennek volt köszönhető, hogy több társammal együtt én is megismerkedtem a hadsereggel. A komáromi várban közölték velünk, hogy a Hunyadi páncélosokhoz fogunk kerülni. Szerencsémre azonban összetalálkoztam egy hadapród őrmesterrel, akivel a negyvenes évek elején egy bajnoki mérkőzésen játszottunk egymás ellen. Ő a Csillaghegy futballistája volt, én a Dorogé. Ő katona volt, egy műszaki alakulat hadapród őrmestere, aki regényes úton, hamisított paranccsal szökött vissza – többekkel együtt – a frontról, de Komáromban elkapták őket. Az őrmester rábeszélt, hogy tartsak velük. Így vetődtem 1945 elején – a Hunyadi páncélosok helyett – abba az utászzászlóaljba, amelyik először Zalaszentgróton, majd a bevagonírozás után Münchenben és Salzburg mellett teljesített szolgálatot. Közben gyalogoskiképzést kaptunk, és szó volt arról is, hogy egységünket harcba vetik. Szerencsére nem így történt, hanem amerikai fogságba estünk. A hadifogolytáborból azonban 1945 áprilisában egy dorogi fiúval megszöktünk. Tizenöt kilométer gyaloglás után egy kis ausztriai faluban összeakadtunk két dorogi születésű kitelepített sváb családdal, és ők vettek pártfogásukba minket. Három hónappal később, júliusban megerősödve, kipihenten indultunk haza, és augusztus 19-én érkeztünk vissza.
– A másik állítás szerint az MSZMP-be jelentkezett a nyolcvanas években.
– Még az évszám sem stimmel. Tapolczai Kálmán, a Volán Tröszt vezérigazgatója keresett meg, hogy vállaljam el az edzői teendőket az NB III-as labdarúgócsapatnál. Nem vállaltam. „És ha megválasztjuk a Volán SC elnökének? S mellette megkérjük, hogy segítse tanácsaival a szakosztály működését?” Erre már hajlottam. 1968-at írtunk! Abban maradtunk Tapolczaival, hogy a közgyűlésen megválasztanak az egyesület elnökének, de addig is havi fizetést kapok. Tudomásomra hozta, hogy most van alakulóban a Volán Tourist Vállalat, és szeretné, ha elvállalnám a vezetését. A vállalat megalakult, és kezdtük kiépíteni a bel- és külföldi kapcsolatokat. Csak az igazgatói kinevezésem volt hátra. A VI. kerületi pártbizottság azonban nem engedélyezte a kinevezésemet, mert nem voltam párttag. Közöltem, hogy nem is leszek.
– Sohasem próbálta magához édesgetni a baloldal?
– Erről jut eszembe Horn Gyula, aki miniszterelnöksége idején, 1996-ban, az év legjobb sportolóinak járó díjak átadásakor odajött hozzám a Budapest Kongresszusi Központban, és ezt mondta: „Kár, hogy nem álltál be közénk, mert mi világsztárt csináltunk volna belőled!” Az összefüggést később értettem meg, amikor Gyurcsány Ferenc sportminiszterként nem látta értelmét annak, hogy Puskás, Illovszky, Albert, Baróti, Buzánszky és Grosics egész évben járja az országot, és figyelje a tehetséges gyerekeket. Pedig valamikor erre épült a magyar futball. Ami pedig Gyurcsányt illeti: szerintem utálja a sportot, de legjobban a labdarúgást. És ez befolyásolta a döntéseit.
– Mit válaszolt Horn Gyulának?
– Azt, hogy köszönöm szépen, de nekem ilyen áron nem kell a világsztárság…
– Pedig tudomásom szerint szerényen élnek. Menynyi nyugdíjat kap?
– Százharmincezer forintot. De azt is Berecz Jánosnak köszönhetem. A helsinki olimpiai aranyéremért is nagyjából százezer forint jár, a feleségem nyugdíja 33 ezer, ennyi pénzből élünk. Nem könnyű megélni belőle, mert a rezsi elviszi a nyugdíjamat. Van egy balatoni nyaralónk, amely után éves adót kell fizetni, tovább nem részletezem. Ugyanakkor elrettentenek azok a hírek, amelyeket az utóbbi hónapokban szellőztetett meg a sajtó, hogy milyen magas fizetést tesznek zsebre egyes igazgatók, illetve milyen végkielégítéseket kapnak a munkatársaik.
– Mi a véleménye arról, hogy az Aranycsapat nimbusza csökkenni látszik?
– Csak a hazai labdarúgás berkeiben. Nem általános jelenség Magyarországon és a világban sem. Kétségtelen viszont, hogy nem értékelik sem anyagilag, sem erkölcsileg annak a csapatnak a szolgálatát.
– Mikor volt utoljára futballmeccsen?
– Talán két-három évvel ezelőtt egy válogatottmérkőzésen. Nekem nem szakmailag van rossz véleményem a magyar labdarúgásról, hanem a játékosok erkölcsi magatartását illetően. Sok tehetséges labdarúgó van Magyarországon, de ha bekerülnek a felnőttek világába, a tehetség, amelyet magukkal hoztak, elillan, mintha soha nem lett volna. Ebben vannak törvényszerűségek: a viszony a játékhoz, a közönséghez, a csapat többi tagjához, a játékosok viszonya önmagukhoz, és így tovább. Másrészt: miért legyen a magyar labdarúgás erkölcsi vonatkozásban jobb, mint az a közeg, amelyben létezik?
– Miért tudott kinőni a diktatúrából az ötvenes évek Aranycsapata?
– Sok összetevője van, de a lényeg, hogy akkoriban a sport kínálta szinte az egyetlen kiugrási lehetőséget.
– Mit gondol, a futball örök?
– Amíg elegendő ember él a földön, hogy két csapatot ki lehessen állítani, addig lesz futball. De ha már annyi sem lesz, akkor meg minek?
– Mit szeretne megérni?
– A következő évi választásokat, melynek során a nemzet megrontóit eltemeti a történelem. Minden reggel és este ezért is imádkozom, hogy addig bírjam erővel.
origo.hu
Ezen a középiskolai kvízen felnőttek is elvéreznek – Ön hány kérdésre tudja a választ?
