Kulákok védőszentje

A kecskeméti börtön udvarán 1958. szeptember 29-én reggel fél hétkor akasztáshoz készültek. Az elítélt a messze földön ismert és tisztelt jánoshalmi ügyvéd, Szobonya Zoltán volt. Bár a tárgyalás során világosan bebizonyosodott ártatlansága, a „katonai irányítás megszervezése” vádjának tarthatatlansága, a kádári megtorló gépezet a félelem légkörét akarta megteremteni, és ehhez börtönökre és akasztófákra volt szükség.

A börtönből küldött utolsó üzenet
Belenyugodva sorsomba várom a kiteljesedést. Hiába, ez a magyar sors, s büszke vagyok arra, hogy a jóisten erre a sorsra tartott érdemesnek.
Pici babáim, soha ne felejtsétek el, hogy magyarnak születtetek, s egyre kérlek: soha senkinek valótlant ne mondjatok. Mindig és minden körülmények között csakis az igazat. Ezt kéri tőletek édesapa.

Szobonya Zoltánné: Mélykúton én voltam a Katolikus Leányok Országos Szövetségének vezetője. Egy összejövetelünkön találkoztam először Szobonya Zoltánnal. Amikor belépett a terembe, és meglátott messziről, azt mondta közös ismerősünknek: ez a szőke kislány lesz a feleségem. Nekem is megtetszett, szerelem volt első pillantásra. Nagyon gazdag lelkű ember volt, szépen tudott „mulatni”, úgy, mint Jávor Pál a régi filmeken. Nagyon tudott szeretni, és szerette az életet, a családját, a barátait. Másnap már tizennyolc szál piros szegfűt küldött, mert tizennyolc éves voltam. 1942-ben házasodtunk össze, nagyon szerettünk volna gyereket, de csak kilenc évre született meg az első lányunk. Boldog házasságunk volt, mindig kimutatta a szeretetét. Háború volt, 1943-ban bevonult katonának. Megjárta még a Don-kanyart is. Vigyázott a katonáira, haza is hozta őket. A háború végén tartalékos főhadnagyként került orosz hadifogságba, és csak két és fél év múlva, az államközi megállapodás eredményeként, 1947-ben jöhetett haza.
Magyar Nemzet: Mi volt Szobonya Zoltán munkája, amikor nem katonáskodott?
Szobonya Csilla: Mielőtt bevonult volna, édesapám a közigazgatásban dolgozott, és amikor hazaérkezett, akkor is ezt folytatta, amíg lehetett: 1949-ig Jánoshalmán volt főjegyző. Amikor a bizottság vezetőjeként 1948-ban nyílt szavazáson az egyházi iskolák államosítása ellen voksolt, ki kellett lépnie a közigazgatásból. Ezután Dénes Dániel jánoshalmi ügyvéd irodájában dolgozott. Minden kisemberen segített, aki hozzá fordult, és nemcsak jogi segítséget igyekezett nyújtani, hanem emberileg is keresett megoldást a legkülönfélébb problémákra. Ezért szerették. Jól emlékszem arra, mennyire vártuk esténként, hogy végre hazaérkezzen, de a rászorulók tavasszal és ősszel már ott ültek az udvarunkban. Ilyenkor először nekik próbált segíteni, velük beszélt, hallgatta meg a panaszaikat. Bizony nem voltunk boldogok ettől a népszerűségtől, mert tudtuk, hogy kevesebb ideje lesz velünk játszani. Mégis nagyon harmonikus gyerekkorunk volt.
Szobonya Zoltánné: A férjem rengeteget dolgozott, Jánoshalma és Mélykút parasztságán igyekezett segíteni abban az időben, amikor egyre több kulákper volt. Egyik védencét például azért állították bíróság elé, mert a beszolgáltatásnál véletlenül nemcsak a gabonazsákot szórta ki a szekeréről, hanem odaöntötte az egyik ocsúval telit is. Rögtön lefogták, megbilincselték a szerencsétlen embert, és szabotázs vádjával bíróság elé állították. A felesége szaladt hozzánk, hogy doktor úr, segítsen, csak maga tud valamit tenni.
Szobonya Emőke: De ennél sokkal súlyosabb ügyei is voltak: több mint háromszáz családot mentett meg a kitelepítéstől. Jánoshalmán ma is sokan emlékeznek rá, pedig már több mint ötven éve, hogy kivégezték. Nemrég kaptunk egy levelet Mélykútról, amelyből ilyen félszáz éves tragédia körvonalai rajzolódnak ki: valaki nem akarta a tanyáját beadni a téeszbe, és nemcsak őt magát, de még a feleségét is letartóztatták. A három gyerek egyedül maradt otthon. A nagymama jött lélekszakadva édesapámhoz, hogy segítsen, ő azonnal ment is, de csak a feleséget tudta kihozni a börtönből, a gazdánál annyit ért el, hogy fél évvel kevesebb börtönbüntetést szabtak ki rá.
Szobonya Csilla: Megfigyelték, jelentéseket írtak róla. A Történeti Hivataltól sikerült kikérnünk az édesapámra vonatkozó ÁVH-s jegyzőkönyveket, feljegyzéseket, jelentéseket. Az egyik 1955-ös jelentésben az áll: „Mélykúton úgy ismeretes, mint a kulákok védőszentje. A község kulákjainak ügyeit ő intézi.”
Magyar Nemzet: Így érthető, hogy a forradalom idején az események sűrűjébe került.
Szobonya Tünde: Pedig ezt igyekeztek megakadályozni. 1956. október 26-án Jánoshalmán is szervezkedni kezdtek az emberek, és a település kommunista urai „preventív” okokból édesapánkat azonnal letartóztatták, nehogy az események élére álljon. De még aznap délután hatalmas tömeg gyűlt össze, és kiszabadították. Rögtön beszédet mondott a tanácsháza előtt. A tömeg másnap ledöntötte a szovjet emlékművet, és új tanácsot kívánt választani. Ám ez a választás meglehetősen manipulált volt, s így a tagok sem nagyon változtak meg, ami miatt másnap öt-hatszáz fős tömeg követelt tiszta választásokat. Ekkor negyvenkét fős új tanácsot választottak meg, az elnök Fekete Béla lett, helyettese Bauer János – mindketten jánoshalmi parasztemberek. Édesapánkat pedig, mint jogvégzett embert, titkárnak választották, és ő lett az intézőbizottság elnöke is. A jog eszközeivel dolgozott, mindenkit viszszafogott a bosszútól, önbíráskodástól, és ezt beszédeiben is hangsúlyozta. Október 28-án a tömeggyűlésre vezényelt katonákat is megszólította, kérve őket, hogy ne lőjenek, hiszen ők is magyar emberek. Jánoshalmán így vértelenül győzött a forradalom.
Szobonya Csilla: És beszédeket mondott a környező településeken is, a jánoshalmi, október 28-i beszéde előtt Mélykúton is beszélt, a forradalmi bizottmány megválasztása előtt, és másutt is: Kunfehértón, Borotán. Az emberek pedig hallgattak rá – később, a per során ezt fel is hozták ellene. Emellett részt vett a közigazgatás szervezésében, hiszen ehhez értett. Az volt a célja, hogy a községek a létszámuk arányában vegyenek részt a megyei bizottságokban. Semmit nem szüntettek meg, amit az emberek meg akartak tartani: szavaztak a téeszek megszüntetéséről vagy megmaradásáról. Csak az erőszakos tagosítást törölték el azokon a területeken, ahol a földek nem voltak megművelve. A budapesti forradalmároknak két teherautó élelmiszert küldtek. Amikor a pártok újjászerveződtek, édesapám még a kommunisták újraalakulását is engedélyezte. Ő maga a Kisgazdapártba lépett be.
Magyar Nemzet: Meglett az eredménye a demokratikus forma megteremtésének?
Szobonya Emőke: Igen, a jánoshalmi demokrácia olyan erős volt, hogy semmilyen erőszakos megmozdulásra nem került sor, a jogos indulatok ellenére még egy pofon sem csattant el.
Szobonya Zoltánné: Én ott voltam, amikor megérkeztek a gazdák, és sorolták, hogy kiken vesznek elégtételt. De a férjem azt akarta, hogy a forradalom tiszta legyen, és nem engedte az önbíráskodást. Azt mondta a gazdáknak, hogy mi, magyarok, nagyon kevesen vagyunk, mindenkire szükségünk van, és nem tapadhat a kezünkhöz vér. A közbiztonság érdekében ő javasolta a nemzetőrség megszervezését.
Magyar Nemzet: Az oroszok elleni védelmet is meg tudta szervezni?
Szobonya Csilla: Amikor Nagy Imre felhívása elhangzott a rádióban, Jánoshalmán, a tüzérlaktanyában is kiadták a parancsot a mozgósításra, és körülbelül száznyolcvan önkéntes jelentkezett. Tüzérségi állásokat építettek ki a laktanya körül és Jánoshalma bevezető útjainál. Édesapám mint a forradalmi bizottmány elnöke egyetértett a mozgósítással, de amikor délután négy órakor hallották, hogy Kecskemét és Kiskunhalas elesett, elrendelték a leszerelést. Nem lett volna értelme az ellenállásnak. Az önkéntesek leadták fegyvereiket, és Jánoshalma, valamint az egész környék harcok nélkül vészelte át a szovjet inváziót. November 7-én megjelentek az orosz csapatok, édesapám várta őket a községházán, egyedül. Az oroszok vezetője ekkor köszönetet mondott neki a rendért. Decemberben azonban már elfogták, többször kihallgatták, megverték, megfélemlítették.
Magyar Nemzet: Miért nem menekült el? Nem számított arra, hogy elfogják?
Szobonya Zoltánné: Amikor először jöttek a férjemért, épp a gyerekekkel játszott lefekvés előtt. Zörgettek, én pedig kiabáltam neki, hogy Zoli, menekülj, majd kinyitottam a kaput. Amíg beengedtem a katonákat, a férjem átugrott a kerítésen, és elmenekült a harmadik szomszédhoz. A gyerekeket kiparancsolták az ágyból, és egyenként kihallgatták őket, hogy hol van az apjuk. Mindegyik azt mondta, hogy nem tudják. Amikor elmentek, átmentem a férjemhez, vittem neki pénzt, és könyörögtem, hogy menjen át a határon. Az ellen se lett volna semmi panaszom, ha mindannyiunkat elvisz, de ő nem akart elhagyni minket, ahhoz pedig túlságosan veszélyesnek ítélte a helyzetet, hogy az egész család emigráljon, hiszen a határon már járőröztek. Egész éjjel sírva imádkoztam, hogy menjen, és reggel megtudtam, hogy ott van a szomszédban. Itt maradt, nem tudott elmenni.
Szobonya Csilla: Édesapám azt mondta, hogy mindenért vállalja a felelősséget, hiszen senkinek nem ártott, a hazáját szolgálta, a demokráciát akarta megteremteni. Mégis elfogták, egész csapat katona jött érte. Soha életünkben nem fogjuk elfelejteni, amikor utoljára láttuk édesapánkat: gúzsba kötve, keze megbilincselve és a lábához láncolva. Szinte földig hajolt, ahogy ment a rabszállító autóhoz.
Magyar Nemzet: Többet nem is találkozhattak vele?
Szobonya Zoltánné: De igen. Az első alkalommal, amikor beszélőre mehettem, akkora tömeg volt, olyan sok embert lefogtak, hogy a hangzavarban nyugodtan tudtunk beszélni. Akkor mondta, hogy az elfogása után összeterelték őket, és ostorral verték a védtelen embereket. Aki aláírta, hogy besúgó lesz, azonnal szabadult. De a férjem azt mondta, hogy csináljanak, amit akarnak, de becstelen emberré nem válik. Akkor igazat adtam neki. Nagyon nehéz időket éltünk át. A barátok csak éjszaka mertek hozzánk jönni, az utcán sokan még köszönni sem mertek.
Magyar Nemzet: Az ítélethirdetés után is bemehetett még hozzá?
Szobonya Zoltánné: Én még igen. A másodfokú ítélet után elvittem hozzá a kislányainkat, hogy elbúcsúzhassanak az apjuktól. A Kozma utcai börtönben azonban megdöbbentő kíméletlenséggel közölte egy börtönőr, hogy a maga „kölykei soha nem fogják már látni az apjukat”, és nem engedték be a gyerekeket. De én bemehettem hozzá; megbilincselve állt a rács mögött, őrök vették körbe. Akkor mondta, hogy nyugodjak bele az ítéletbe, biztosan végre fogják hajtani, mert a megyében őt szemelték ki erre. Széttárta a kezét, úgy mondta: mivel nem tudtam itt hagyni a hazámat, meg kell halnom.
Szobonya Tünde: Édesapám jogászként pontosan tisztában volt az „igazságszolgáltatás” működésével, tudta, hogy ezt a koncepciós ítéletet nem kerülheti el. A halálos ítéletet mind első, mind másodfokon katonai irányítás megszervezéséért hozták meg ellene. A katonákat pedig bűncselekmény hiányában felmentették. Emberéletben ugyan nem esett kár, de a vádirat szerint ha jöttek volna az orosz csapatok, akkor fegyveres öszszetűzésre került volna sor. A cinikus vádiratból az is világosan látszik, hogy az ügyész pontosan tisztában volt mind a vád hazugságaival, mind édesapám különleges képességeivel, megalkuvásmentes következetességével. Ez szerepelt a második vádiratban: „Nézeteinek szenvedélyes vallása s az ezek mellett való határozott kiállása állandó jellegű lelki tartalom… hajthatatlanul vallott életelvekkel áll a bírósággal szemben.”
Magyar Nemzet: A másodfokú ítélet után már semmit sem lehetett tenni?
Szobonya Zoltánné: Mindent megpróbáltam, hogy a kegyelmi kérvényt elfogadják. Elmentem Grősz József kalocsai érsekhez, hogy segítsen. Grősz írt egy levelet Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének a kegyelmi kérvényt támogatva, amelyet én vittem Galyatetőre, mert ismeretségeim révén megtudtam, hogy ott tölti szabadságát. Dobi hosszasan elbeszélgetett velem, és megígérte, hogy intézkedni fog. Persze nem tett semmit. És amikor később felhívtam telefonon, azt mondta, hogy a férjemet már régen kivégezték. Hiába mondtam, hogy nem végezték ki, tudom, hogy él. Később ismét elmentem a Parlamentbe, jelentkeztem a portán, hogy Dobi elvtárstól hoztam fontos üzenetet Galyatetőről. Azonnal beengedtek, mert tudták, hogy ott van, és ekkor közölték velem, hogy elutasították a kegyelmi kérvényt. Önkívületi állapotban botorkáltam ki az épületből, és csak a Keleti pályaudvarnál tértem magamhoz, amikor egy ismerős rám szólt. A kecskeméti börtönből telefonáltak édesanyámnak, aki a gyerekekre vigyázott otthon, hogy menjek be a férjemhez, mert addig nem hajtják végre a halálos ítéletet, amíg velem nem találkozott: ez volt az utolsó kívánsága. Ilyen hatalmas különbség volt a budapesti és a kecskeméti börtön között. Elmentem a Szent Rita-templomba, meggyóntam és megáldoztam. A gyóntatóm azt mondta, legyek erős, mert a jóistennek még terve van velem, fel kell nevelnem a gyerekeket. Még aznap bementem a börtönbe, és elmondtam a férjemnek, hogy az Úr Jézus kegyelmét hoztam neki, hogy ő kísérje el utolsó útjára. Megcsókoltuk egymást, és csak annyit mondott: köszönöm.