Lakat az ír és a brit kocsmaajtókon

A recesszió az olyan hagyományos közösségi tereket sem kíméli a két szigetországban, mint a sörözők és szórakozóhelyek. A növekvő munkanélküliség és a különböző új adótételek elriasztják a fogyasztókat az amúgy is rendkívül drága sörtől. A pubokba még a hét vége felé is csak a törzsvendégek térnek be.

A tulajdonosok panasza Corktól Belfastig ugyanaz: nincs pénzük a kedves fogyasztóknak. A kocsmabezárás jelensége azonban nem köthető szorosan a hitelválsághoz és a megrokkant államháztartás gondjaihoz, sokkal inkább több tényező lassú, de biztos begyűrűzéséről van szó. Az Írországban öt, Nagy-Britanniában két éve bevezetett teljes kocsmai füsttilalom hivatalos felmérések alapján is döntő mértékben hozzájárult a pubok kiüresedéséhez, sőt bezárásához. Mert az ír és brit polgár a világ kezdete óta pöfékelve mondott ítéletet a világról, kezében a jól megérdemelt korsó Guinness-szel vagy egyéb régi fajta sörrel. Most persze már nem a füsttilalom a legnagyobb baja az embereknek. Sokan egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy kijárjanak inni.
Nagy-Britanniában a jövedéki adó 2007-es emelése szintén számos pub végét jelentette. A negatív trend az idén csúcsosodott, ám senki nem tudja, mi történik még jövőre. A brit sörök és pubok egyesülete nemrég állt elő összesítésével, amely szerint minden héten nem kevesebb, mint ötvenkét pub szűnik meg, ellentétben a tavalyi heti harminckilenccel. Ez persze nem azt jelenti, hogy hamarosan nem lesz hol sörözni, mert az országban még így is működik 53 ezer pub. Arról nem szól a statisztika, hogy nyilván új helyek is nyílnak, amelyek üzleti modelljét már egy kedvezőtlenebb gazdasági klímára dolgozták ki.
Azok az egységek, ahol étterem is van, illetve ahol kávé és péksütemény is kapható, sokkal ellenállóbbnak bizonyultak 2008 őszétől, a hitelválság kitörésétől kezdődően. Az ilyen vegyes profilú italozók közül csupán egy húzza le a rolót hetente Nagy-Britanniában. A franchise rendszerben működő vállalkozások szintén jobban reagálnak, az ilyen módon működő ételbárok száma most épp növekszik. Az igazi nyertesek a kínai, indiai kifőzdék és a fish&chips (rántott halat és sült burgonyát kínáló) gyorsétkezdék, ahol olcsón, gyorsan juthatunk meleg ételhez. Ezekben a kis take-awayekben (elvitelre szakosodott konyhák, ahol nincs helyben fogyasztás) gyakran csak néhány szék található, ahol a telefonon vagy helyben megrendelt étel megvárható. Az ilyen helyeken most egymásnak adják a kilincset a kuncsaftok, vannak, akik az utcán vagy autójukban ülve várakoznak az ennivalóra.
Írországban jó időre vége a gyakori étterembe járásnak, egyedül Dublin gasztro- és buliutcája, a Temple Bar nyüzsög még mindig a mulatozóktól, akik a sör mellé szendvicset, gyrost harapnak a hangos ír éjszakában. Kielégítő nyári forgalommal csak az útikönyvek által jól bejáratott tradicionális pubok büszkélkedhetnek, mint például az ország legmagasabban fekvő étterme, a Johnny Fox’s, amely kétszáz éve várja a vendégeket, de ahol már inkább kínai vagy lengyel a pincér. Ez a hely politikusok repikörútjának is kötelező állomása, a falon Václav Haveltől Bill Clintonig számos országvezető portréja díszeleg, de megtalálható a Göncz Árpád volt köztársasági elnök vizitjén készült fénykép is. A fogadót egyébként említi a magyar születésű, kilencvenes éveit taposó Egon Ronay, vagyis Rónay Egon étteremkritikus Angliában megjelent, korszakos gasztronómiai útikönyvében.
De vissza a kocsmák pultjához. „Az embereknek nincs állásuk, nincs pénzük – dörzsöli az ujjait egy droghedai kiskocsma tulajdonosa –, a munkanélküli segélyt meg ugye azért illik hazaadni.” A pub tényleg üres, alig három cimbora támasztja a pultot. A kocsmáros azonban több lábon állva próbálja átvészelni a szűk esztendőket. A valamikori várfal tövében épült kétszintes ház hét végén fiatal bandák koncertjeinek ad otthont. Legutóbbi beruházása a szép plazmatévé volt (ami már alapfelszerelés egy valamit magára adó pubnak Írországban). Akinek a környéken nincs előfizetése a sportcsatornákra (mert ezen is lehet spórolni), szépen leüget a sarki piszkosba, és négy euró (egy pint Guinness csaknem ezeregyszáz forintba kerül) ellenében megnézheti kedvenc csapatának remeklését. A szakavatott és műkedvelő pubrajongók máris siratják Írország színes kocsmakultúráját, mondván, a válság soha nem gyógyuló sebet ejtett a helyi közösségi életen és népzenei öszszejöveteleken.
A szűkebb pénztárca ellenben nem jelent országosan kevesebb alkoholfogyasztást. A szigeteken mindennapos hír az ittas vezetésből következő autóbaleset. A televízió gyakran számol be utcai dorbézolásokról, amelyek a rendőrségen végződnek. Egyes brit önkormányzatoknak is elegük lett az állandó kihágásokból, és kifejezetten bűnmegelőzési céllal, a szabad piac híveinek háborgása közepette különféle módszerekkel töri le a szolgáltatók népszerű üzleti fogását, a happy hour (féláras időszak) intézményét. Manchesterben minimumárat állapítottak meg az egyes italfélékre. Ezzel igyekeznek letörni a binge drinking (nagyivászat, ivóverseny) hagyományát, amely Nagy-Britannia-szerte elterjedt szabadidős tevékenység. Ismerős jelenség az is, hogy a megrögzötten bulizó baráti társaságok túlzottan harsány buliszokásaikat hétvégenként Kelet-Európába vagy Spanyolországba exportálják, mert olcsó fapados repülőjáratokkal utazva lényegesen olcsóbb kocsmákban italozhatnak.
Kemény idők várnak tehát a kocsmákra a szigetországokban, ahol egy év leforgása alatt drámai módon zuhant a vásárlóerő. Az üveges és dobozos sörök viszont annál jobban fogynak, mert a kifőzdében vásárolt meleg étel mellé mindenképpen kell valami, ami a jó öreg pubra emlékeztet.