Legrosszabb hagyományainkat idézve

Erwin Koeman augusztusig közkedvelt és „időarányosan sikeres” szövetségi kapitánya volt a magyar labdarúgó-válogatottnak. Olyannyira, hogy munkaadói ekkor, a vb-selejtezősorozat kellős közepén máris szerződést hosszabbítottak vele. Ezzel egyrészt felülírták azt a tételt, hogy az edzőt az eredményei minősítik, másrészt olyan kényszerpályára állították Koemant, amelyen esetlenül mozog. Az elmúlt bő két hónapban nemcsak sikertelenné vált, hanem népszerűsége is odaveszett, legutóbbi megnyilvánulásai pedig már a legrosszabb magyar kapitányi hagyományokat idézik fel: rögtönöz, túlmagyaráz, túlél, megsértődik, sért, csúsztat. Vajon miért? Ennek az okait kutatjuk.

Augusztus 26-án sajtótájékoztatón jelentette be Kisteleki István, a sportági szövetség, az MLSZ elnöke, hogy meghosszabbítják Erwin Koeman novemberben lejáró szerződését, és az új kontraktus 2011 októberéig, illetve az Eb-selejtezők sikeres megvívása esetén a 2012-es Európa-bajnokság végéig szól. Az időzítés ép ésszel és lélekkel érthetetlennek tűnt, némi fondorlattal azonban adódott a logikus indok: a felek úgy érzik, hogy a kvalifikációs sorozat végén jóval kevesebb érv szól majd a közös munka folytatása mellett, így már ekkor, a még kedvezőnek látszó pillanatban paktumot kötöttek. Koeman is úgy járt el, mint a közepes képességű, a sikerben kevéssé bízó, „tutista” sportoló: inkább a világverseny előtt kötelezi el magát, tudván, hogy annak végeztével gyengül az alkupozíciója. Hiába, realitásként kell elfogadnunk, hogy egy holland csak akkor jön Magyarországra dolgozni, ha otthon, a szomszédban vagy bárhol nyugaton nem akad munkája.
Ezt a békát még lenyeltük volna, csakhogy a mi békánkat el is kellett szopogatni. Koeman ugyanis alaposan megváltozott. Az addig egyenes és racionális tréner számítgatni kezdett. Tavaszi önmaga még bizonyára azt mondta és gondolta volna: ha csoportmásodik helyről ábrándozunk, itthon le kell győzni a svédeket, ehhez pedig támadni akaró és tudó csapatot kell pályára küldeni. Márciusban, áprilisban valószínűleg még az is érdekelte volna, hogy negyvenezer magyar szurkoló bátor, nyerésre játszó csapatra és sikerre vágyik. Ősszel azonban inkább már a saját szempontjait tartotta szem előtt. Mit neki, a messziről jött embernek, hogy itt egy stadionnyi félőrült húsz éve hiába álmodozik vb-részvételről; ő inkább kiküldött egy esetleg soványka döntetlenre, de inkább „tisztes” vereségre alkalmas, gyáva alakulatot, ezt megismételte a portugálok ellen, hogy miután minden esély elszállt, cinikusan mérleget vonhasson: előreléptünk, ezen az úton érdemes, sőt kell tovább haladni, és akkor a 2012-es Eb-re már beérhet a munka.
E vélekedést ugyan sem a vb-selejtezőkön elcsípett, szokásos negyedik helyezés, sem az őszi teljesítmény nem támasztotta alá, de a tizenhat megszerzett pontba és a már továbbjutott, vb-bódulattól „másnapos” dánok koppenhágai legyőzésébe még bele lehetett csimpaszkodni. Szombat éjjel Belgiumban, egy másik kiesettel szemben, az esztendő legszánalmasabb produkciója és a 3-0-s verés aztán ezt az összetákolt jövőképet is apró darabokra törte.
Régi igazság, hogy az edzőbe nem akkor rúgnak bele, amikor kell, hanem akkor, amikor lehet. Kivétel a jelek szerint Koeman, aki a szeptember 5-i svéd meccsel nemcsak három pontot veszített, hanem a magyar kollégák szemében a tekintélyét, a szakmai presztízsét is, ám ez szinte kizárólag magánbeszélgetésekből érezhető. Illetve Nyilasi Tibor fogalmazott meg annyi kritikát érdeklődésünkre még kora ősszel: az a baj Koemannal, mint a Fradi (akkori) edzőjével, Davisonnal, hogy egyáltalán nem bíznak az itthoni magyar játékosokban, merthogy nem is ismerik őket.
Az október 25-i Videoton– Debrecen rangadóról aztán Orbán Viktor hiányolta a kapitányt, mire az MLSZ két nap múlva kommünikében tette közzé, hogy Koeman a közeljövőben öt NB I-es mérkőzést tekint meg személyesen. Ez felért egy hallgatólagos beismeréssel – hisz ha már azt nem lehetett kijelenteni, hogy a kapitány öt meccset látott, azt fontosnak tartották megígérni, hogy ötöt meg fog nézni –, utóbb mégis az egész ügy politikai színezetet kapott. A kormányfői poszt fő várományosa persze lelkében lehet magánember egy sporteseményen, de a köz szemében nem az; ha azonban nem a kritika forrását, hanem tartalmát tekintjük, az támadhatatlan. Koeman „kétlakisága”, gebinkapitánykodása ellenben védhetetlen – nemcsak elvi, gyakorlati okokból is –, nem véletlen, hogy az érintett sem kísérelt meg érdemi választ adni.
Inkább áldozatként tüntette fel magát, de ennél súlyosabb hiba, hogy e látszat kedvéért a holland sajtóban már nemcsak csúsztatott, hanem mélyebbre merült. A magyar sportnapilap ugyanis idézte, amint a Het Laatste Nieuws című lapban azt panaszolja, hogy a miniszterelnök-jelölt az újságokban üzengeti: neki és az MLSZ-elnöknek is mennie kell. Ez pedig sajnos valótlan állítás, hiszen ilyesmi semmiféle fórumon nem hangzott el. Annak a célnak viszont tagadhatatlanul megfelel, hogy Erwin Koeman majd ne az eredménytelensége miatt megbukott edzőként, hanem egy kelet-európai ország zűrzavaros viszonyainak prédájaként térhessen haza.
Innen pedig már csak egy lépés, hogy nem is olyan sanda gyanúnk támadjon: azért hosszabbított már augusztusban, hogy ha már egyszer menesztik, annak komoly anyagi konzekvenciái legyenek. Koeman persze nem él köztünk, így, mint ahogyan nem mérhette fel, miért lett volna annyira fontos nekünk, hogy a svédek ellen legalább másfél csatárral támadjunk, azt sem foghatja fel: a maga futballmegszállottságával Orbán Viktor lenne az utolsó magyar miniszterelnök, aki bármilyen áttételes, informális módon is kezdeményezné annak a szövetségi kapitánynak az elküldését, akitől labdarúgásunk újjászületése remélhető.
Persze ha semmi jobbat, többet nem várunk tőle, mint hazai elődeitől, akkor sem kormányhatározattal fogják meneszteni. Még egy-két ilyen gyalázatos este, mint a genti volt, és ezt a döntést a sportág vezérkarának kell meghoznia – mélyen zsebbe nyúlva, az augusztusi paktum miatt.