Mindig frakciók laza koalíciója volt az Egyesült Államok politikai konzervativizmusa, amelyet egy-egy vezető figura kovácsolt össze ütőképes jobboldali táborrá. A XX. századi nagy konzervatív ikonok közül Goldwater, majd Nixon és Reagan tett sikeres kísérletet arra, hogy összefogja a keleti parti üzleti elitet, a nyugati parti középosztályt, a délieket, és megnyerje mindehhez a konzervatív értelmiséget.
A két Bush mögött ugyan rövid ideig tartó, Reagan utáni unió alakult, és sikerült az evangéliumi új vallásos jobboldalt is integrálni a republikánus fősodorba, mára mégis szétesett a bázis.
Az amerikai konzervatív táboron belül létezik egy olyan alapvető vita, amely végigkísérte az utóbbi két évtized politikai küzdelmeit. Arról van szó, hogy a korábbi antikommunisták egyik fele a hidegháború megnyerésével befejezettnek tekintette Amerika globális szerepét, míg mások éppen 1989 után kezdtek igazán ráérezni a nemzetközi beavatkozások ízére. Az ötvenes évek elején lefolytatott libertárius–tradiciona-lista vita – amely végül szerencsés koalíciókötéssel végződött – utáni legnagyobb eszmei belháború jobb oldalát a realista iskolát követő mérsékelt izolacionisták (vagyis azok, akik szerint Amerika lehetőleg szigetelje el magát azoktól a konfliktusoktól, amelyekben nem érdeke részt venni) alkották. Vezetőjük Nixon és Reagan beszédírója, Patrick J. Buchanan lett, aki a „régi jobboldal” credóját (bevándorlásellenesség, szabadpiac-pártiság, déli és agrárius értékek, hagyományos vallásosság) társította az intervenciók elvetésével.
A másik oldalon áll a neokonzervatívok új nemzedéke, akik letéve apáik (a „régi” neokonzervatívok) kulturális és gazdasági konzervativizmusáról, kizárólag a nemzetközi aktivizmusra és a demokrácia elterjesztésének globális utópiájára koncentráltak. Utóbbiak (mint Robert Kagan, Charles Krauthammer, William Kristol, Joshua Muravchik, John Podhoretz) éppen azért kevesellték idősebb Bush iraki háborúját, mert szerintük nem fejezte be, amit elkezdett. Amikor pedig – korábban – Clinton az Albright-doktrínának megfelelően a demokrácia fegyveres előmozdításába kezdett, támogatták a balliberális elnököt. Nem volt hát meglepő, hogy ezt követően ifjabb Bush, a háborús elnök legszilárdabb háttérbázisát jelentették az elmúlt két elnöki ciklus során.
Mindeközben azonban a jobboldali tábor meghatározó résztvevőinek útjai igencsak elváltak egymástól. A Buchanan-félékből „paleokonzervatív” oldal formálódott, míg az ifjú neokonok a Bush-éra két ciklusában alaposan belemartak a konzervatív tábor hagyományos szavazói táborába, leginkább a neoprotestáns egyházak hívőit sikerült magukhoz csábítaniuk. A republikánusok mögött formálódó társadalmi és értelmiségi bázis széthasadt, és két, egymással ellentétes eszméket képviselő csoport alakult ki. Ez 2008-ban oda vezetett, hogy a paleók és a háborúellenes libertáriusok Ron Paul texasi képviselő mellett tettek hitet, a neokonok pedig előbb Giulianit, majd McCaint támogatták. A vereség után rövid ideig együtt szidták Obamát, de a demokrata elnök afganisztáni hiperaktivitása mindent megváltoztatott.
Hová lettek a neokonok?
Míg a paleók továbbra is ellenzik Obama gazdasági „etatizmusát”, baloldali kulturális felfogását és a Bush által kezdett háború folytatását, addig a neokonok – megismételve Clinton mellé állásukat Koszovó és Irak ügyében – összefogtak a liberálisok héjáival, mert bennük látják a „terror elleni háború” folytatásának zálogát. És úgy tűnik, nekik már csak ez számít.
Ian Buruma a The Guardian hasábjain még azt jósolta az elnökválasztási kampány idején, hogy a McCain-tanácsadókként funkcionáló neokonok történetének utolsó fejezete következik. Nem volt igaza. A neokonzervatív mozgalom jelenlegi vezetői (Max Boot, Robert Kagan, William Kristol, Michael Leeden), minden eddiginél jobban a külügyi kérdésekre összpontosítva, eltávolodtak a konzervatív ügyek megnyerésére koncentráló jobboldali csoportoktól, és egyre csak háborús igazukat erősítgetik. Ennek eredménye az lesz, hogy a neokonzervatív mozgalom második és ébredező harmadik generációja teljesen elszakad a republikánusoktól (akikhez 1979 végén állt át az első nemzedék), és kizárólag intervenciópárti lobbicsoporttá válik. A nemrég alakult Foreign Policy Initiative tömöríti az ebben a munkában részt vevő neokonokat, a szervezet három vezetője Robert Kagan, William Kristol és Dan Senor. Fő céljuk abban áll, hogy a realista-internacionalista harcban lefegyverezzék az előbbieket, és előmozdítsák az egypólusú amerikai hegemóniát valló külügyi felfogás győzelmét. Akár a jelenlegi Fehér Házban is, hiszen néhány hozzájuk hasonlóan gondolkodó demokrata párti kulcsemberrel együtt kétoldalú eszmecseréket javasolnak, s támogatják Obama afganisztáni csapaterősítését is. „A neokonok lesznek az új Obama-konzervatívok” – jegyezte meg róluk Buchanan lapja.
S hogy a jobboldali eszmék mennyire a lomtárba kerültek, azt az iszlám terrorizmus elleni ideológiát Richard Perle-lel együtt kitaláló David Frum könyve (Comeback: Conservatism That Can Win Again) is jelzi, aki a republikánusoknak balra mozdulást ajánlott, mégpedig zöld- és kulturális téren egyaránt. A neokonok eszmetörténetével foglalkozó Jacob Heilbrunn épp ezért egyenesen úgy véli, a neokonok Obama mögött lassacskán szövetséget kötnek a beavatkozáspárti liberálisokkal, vagyis végső soron Hillary Clinton külügyminiszter támogatóivá válnak.
Amennyiben ez így lesz, annak eredményeként a jobboldali fészekből kirepülnek a renegát neokon héják, és a paleók egyedül maradnak a li-bertáriusokkal.
Bajban a republikánusok
Körvonalaiban már jól látható, hogy az Obama-korszak minden, csak nem jobboldali karakterű rezsim lesz. Ennek következményei a Republikánus Pártot sem hagyják érintetlenül.
A változások mélységét jelzi, hogy 1978 óta nem fordult elő akkora demokrata fölény, mint amilyen 2009 nyarára kialakult. A liberális baloldal ugyanis nemcsak a két házban szerzett többséget (a szenátusban egyenesen háromötödöst), hanem a kormányzók többsége is hozzátartozik, amint a kongresszusi bizottságok vezető posztjainak többségét is magáénak tudhatja. A két ház elnöke szintén demokrata, míg a republikánusok obstrukciója technikai számarány és parlamenti vezér híján kétszeresen is erős akadályokba ütközik. Mindez azt jelenti, hogy Obamának minden lehetősége meglesz progresszív reformjainak végigvitelére. Azaz a New Deal kora újrakezdődhet, együtt a jobboldal ismételt defenzívába szorulásával.
A republikánusok további problémája, hogy karizmatikus vezető nélkül maradtak. Bush (szerencsére) többször nem indulhatott elnöknek, Cheney alelnök visszavonult, McCain pedig valószínűleg utolsó kampányát vívta meg a múlt ősszel. Kiemelkedő figuraként szóba jöhetne a párt országos elnöke, az afroamerikai Michael Steele, aki azonban nem túl jelentős politikus. A 2012-es megmérettetésre gondoló konzervatív publicisták forgalomba hozták az ultrakonzervatív Rush Limbaugh rádiós nevét, aki viszont radikalizmusa miatt sokak számára kifejezetten irritáló, és elriasztaná a mérsékelt szavazókat. Felmerülhet még a távoli északra visszavonult Sarah Palin, de érte sem a régi McCain-stáb, sem a paleók nem túlzottan rajonganak. A színen van még a már említett, és igen sajátságos színfoltot képviselő Ron Paul, ám ő nem csak idős kora miatt hat némileg anakronisztikusan a Republikánus Pártban: a paleo Chronicles Magazine önkritikus beismerése szerint „a mi Ronunk egy egészen más kor egészen más embere volt”, azaz esélyei a republikánus vezető szerepre szintén igencsak korlátozottak.
A liberális American Prospect szerint a Republikánus Párt szavazótábora zsugorodásának egyik oka, hogy az adófizető fehérek pártjává váló republikánus frakció képtelen szert tenni szélesebb társadalmi bázisra. Ezzel ellentétben Obama színes–járadékos–liberális tábora a demográfiai és kulturális trendeknek megfelelően egyre növekszik. Míg tehát a Republikánus Pártban egyre-másra bontakoznak ki az önjelölt vezetőaspiránsok, illetve belharcok dúlnak, addig Bush népszerűtlensége, valamint a kedvezőtlen demográfiai mutatók kettős árnya vetül a jobboldalra. Sokan le is írták: el kell gondolkodni azon, vajon a konzervatív megújulásnak nem a párton kívülről kell-e jönnie.
Amint a modern amerikai konzervativizmus alapítójának, William F. Buckleynak a testvére megjegyezte Buchanan lapjában: a konzervatív gondolkodás szellemi megújítása legalább nyolc éve megállt, így a társadalom számára jövőtlenné és intellektuálisan is perspektívátlanná váltak a konzervatív ideák.
A paleók szerint ennek egyik oka, hogy ifj. Bush alatt csak a cégér és maximum a kormányon lévő párt imázsa volt konzervatív, az adminisztráció cselekvése azonban a legkevésbé sem. A jobboldali libertárius Llewellyn H. Rockwell jr. úgy vélte a Bush-éra utolsó napjaiban, hogy a diagnózis röviden a következő: a hatalmon lévő neokon adminisztráció a háborús büdzsével túlnövesztette az államot, miközben elhagyta a kulturális ügyek képviseletét. Míg ugyanis „a korai FDR- [azaz Franklin Delano Roosevelt] ellenes régi jobboldal megértette a kapcsolatot a jóléti és a háborús állam között”, addig a Bush-időszak elfelejtkezett erről. Mindennek oka pedig nem más, mint hogy a Bush-éra egyetlen és legfontosabb törekvése a terrorellenes háború lett, amely politikai program az idealista célokért erőszakosan küzdő új generációs neokonok tollából származott. Ezzel pedig rendkívül szűk határok közé szorult az elnököt támogató értelmiség és a mögötte álló főáramú republikánus közvélemény gondolkodása.
Bush és a programját tovább vinni igyekvő McCain szintén csak Irakra, Afganisztánra és a demokrácia terjesztésére koncentrált, miközben a gazdasági válság, a konzervatív felfogással ellenkező kulturális folyamatok és a demokraták ezt meglovagoló kampánya zavartalanul folytatódott tovább.
Sokan azonban úgy vélik, nem kizárólag a Bush-időszak álkonzervativizmusával és az akkor elmaradt megújulással van a gond, hanem mindent elölről kell kezdeni. Daniel McCarthy, szintén az American Conservative lapjain, így írt egy hónappal Obama beiktatását követően: „George W. Bush nyolc éve után a konzervatívok ott találják magukat, ahol a modern amerikai jobboldal kezdetekor, azaz körülbelül 1933-ban voltak.” Mindezt arra alapozza, hogy az elnöki hatalom megerősödésének kezdetéül megjelölt New Deal-időszak óta olyan mértékben növekedett a végrehajtó hatalom túlsúlya – akár a demokraták, akár a republikánusok voltak kormányon –, amely elfogadhatatlan a konzervatív ortodoxia számára. Azt azonban ő is elismeri, hogy a Bush-évek egydimenziós „konzervativizmusának” felelőssége ebben megkérdőjelezhetetlen, hiszen ekkor szűnt meg „a régi konzervativizmus sokszólamúsága”, és az a helyzet alakult ki, hogy nem számított semmi, csak „az idealizmus a külügyekben és absztrakt ideaviták a társadalmi kérdésekben”.
A paleók ébredése
Kézenfekvőnek látszik, hogy az új amerikai konzervativizmus a Bush-politika belső ellenzékéből érkezzék. Annál is inkább igaz ez, mivel a paleo értékek képviselői lettek mára a prefixum nélküli konzervativizmus (csak semmi „neo-”!) letéteményesei. A kis állam, a szabadpiaci gazdaság, az adócsökkentés, a család középpontba helyezése, az erős nemzeti védelem, de a tengerentúli beavatkozások nélkülözése, a liberális kulturális napirend megkérdőjelezése mindig is az amerikai konzervatív hagyomány része volt, csak az elmúlt húsz évben másra cserélték ki őket, ezzel csődbe juttatva a jobboldalt.
A Buchanan-követő W. James Antle úgy fejezte ki mindezt, hogy a lejáratódott neokonok és a szétesőben lévő Republikánus Párt reprezentánsai között van egy harmadik oldal is, mégpedig az övék.
Innen érkezhetne tehát a „paleo” program, amely visszafogná az állami költekezést, korlátozná a külhoni beavatkozást, és a kulturális bomlás ellen lépne fel.
Ez utóbbi, őskonzervatív jövőkép kidolgozását, egyben a jobboldali gondolkodás alapoktól történő megújítását vállalta magára még 2007 elején Paul M. Weyrich és William S. Lind. Törekvésükből 2009 tavaszára könyv lett (The Next Conservativism). A Reagan utáni konzervativizmus csődje világos – írják a kötetben –, hiszen a wilsoniánus víziók, a kiadások és vele a hiány növelése, valamint a középosztály magára hagyása elvette a jobboldaltól a politikai győzelem esélyét. A szerzők szerint azonban már az is baj volt, hogy a konzervativizmus napi politikai célokért áldozta fel magasabb misszióját, a hagyományos életmód megvédését. Ennek megfelelően úgy vélik: „ha a konzervativizmus mint intellektuális erő megújítható, akkor először szellemileg kell felébrednünk. Új konzervatív napirendre van szükségünk.” Ennek elemei a „keresztény Nyugat hagyományos kultúrájának védelme” mentén helyezkednek el, úgymint a család, a magántulajdon és a nemzeti–vallási tradíciók középpontba helyezése, az amerikai életmóddal nem harmonizáló tömegek beáramlásának meggátolása, valamint a Bush-örökség minden egyes részének elvetése. A könyv azonban mégis elsősorban az életmód, a magán- és kisközösségi életben tanúsított magatartás régi elvekhez való visszatérítését javasolja (ez volna a Retroculture). Azaz a szomszédsági viszony újrafelfedezését, a farmgazdaságok és a városi tömegközlekedés revitalizálását, konzervatív várospolitikát, etikus piacgazdaságot, a túlfogyasztás elutasítását.
A legrégibb eszmékkel megtöltött új konzervatív napirend tehát leginkább a liberális-multikulturális kurzus elleni életmódlázadás volna. Amennyiben pedig ezek mintájára alakulna ki az amerikai jobboldal értékvilága, azt – jól jelezve a politikai és kulturális eltéréseket – már nem neokonzervativizmusnak, hanem retrokonzervativizmusnak kellene neveznünk.
origo.hu
Tudja, mit jelentenek ezek a szavak? Modern szlengkvíz, minden generációnak!
