(számít-e a hivalkodás )

Én nem tudom, hogy mi jellemző elsősorban az úgynevezett szélsőségekre. Ez a nem tudás természetesen a politikai és ideológiai nézetek mibenlétére vonatkozik, nem pediglen a természetben tapasztalható anomáliákra. Azonban, ha belegondolunk, a „szélsőséges” kifejezést mindenkor a normálistól eltérően használjuk. Manapság leginkább az időjárás szélsőséges, és ez különféle kellemetlenségeket idéz elő.
Ám ha a társadalom rendje felborul, ha a létbiztonság ingataggá válik, ha szerteárad a nyomorúság, azonnal szaporodni kezdenek az „ordas eszmék”, amelyek nem csupán „ordasok”, hanem tévesek is. Az embernek ugyanis az az egyik jellemzője, hogy a bajok okát másokban keresi, saját tragikus sorsáért másokat okol. Politikai szempontból nézve ez félig-meddig rendben is van, ha az országossá vált elégedettség és kárhoztatás a politikusokra, főként az aktuálisan hatalmon lévőkre vonatkozik. A kormányzattal szembeni elégedetlenség egyáltalán nem tekinthető szélsőséges érzelemnek, sőt a ténylegesen kinyilvánított rosszallás sem. De ha ezeket az érzelmeket a hatalmon lévők figyelmen kívül hagyják, vagy magatartásukkal és agresszív tetteikkel felkorbácsolják, az elégedetlenség peremén mindig megjelennek a szélsőségek. Nyilvánvaló, hogy minden országban számos kukaborogatásra, autófelgyújtásra hajlamos ember él, mindaddig háttérbe húzódva, amíg alkalmasnak nem érzi az időt, hogy szabadjára engedje erőszakra és randalírozásra hajló természetét. A kukaborogatók, Molotov-koktélt dobálók politikai értelemben nem is tekinthetők szélsőségesnek, mivel primitív tetteikben hiába keresünk valamifajta ideológiát.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a baloldali szélsőséges jelenleg nem okoz utcai botrányokat, szélsőségessége abban nyilvánul meg – főként a médiában, a „profik” és az SMS-ező amatőrök között egyaránt –, hogy az uralmon lévők gátlástalan, erkölcstelen, korrupt és hazug ténykedését pártfogolja. Adott esetben azonban az „ordas eszmék” szolgálatába szegődnek, miként ezt saját történelmünkben, saját bőrünkön tapasztalhattuk. Az általuk preferált ideológia olyan gyilkos szörnyszülötteket hozhat létre, mint a Vörös Khmer, vagy Európában a Vörös Brigádok. Valószínűnek látszik, hogy az úgynevezett jobb- és baloldali szélsőségek egyedileg, jellemben, intelligenciában, emberi természetben egymástól csekély mértékben különböznek. Így vagy úgy, de eltérnek a normálistól.
Ha a társadalom rendje felborul, s intézményei hanyatló tendenciát mutatnak, miként ez jelenleg nálunk tapasztalható, s az egyént egyre több trauma éri, a szélsőség mintegy politikai tartalmától megfosztva, bűnösnek kikiáltható embercsoportok ellen irányul. Az úgynevezett radikálisok határozott, s egyben erőszakos megoldásra törekednek. Nemcsak a regnáló hatalom ellen lépnek fel, hanem, mintegy bónuszként, más bűnbakokat is keresnek. Ezt a szemléletmódot nyugodtan rasszizmusnak nevezhetjük. A „szalonrasszizmus és antiszemitizmus” nemzeti szlogenekkel él, s nálunk például, mert történetesen magyarok vagyunk, saját külön bejáratú magyarságát hangsúlyozza, s mintegy érdemnek tekinti.
Senki sem vonja kétségbe, hogy Dánia, ahol a legkisebb a világon a korrupció, a dánoké. Megkockáztatom: Magyarország akkor lesz a magyaroké, ha a korrupció hazánkban lesz a legkisebb. S ezt lózungokkal nem lehet elérni, csakis tettekkel. Nem a jelszavak számítanak, hanem a többség által megteremtett hatalom és a törvénykezés.
Magyarországnak erős kormányra és okos, erkölcsös, egyetértő parlamentre van szüksége. Hogy ebből a szempontból számít-e, ki hajlik radikalizmusra, s kiben több a magyarsággal való hivalkodás, és sajnos ezzel párhuzamosan a gyűlölet, én nem tudom…