Szegedi pelikán

Egy megye természetes élővilágának felmérése napjainkban több okból is heroikus cselekedet. A munka hatalmas, az érte járó elismerés minimális. Néhány elszánt kutató, természetvédő azonban a folytonos pénztelenség dacára is éveket hajlandó arra áldozni az életéből, hogy végigjárja az ország olyan tájait, amelyek akár védelemre is érdemesek lehetnének, ha lenne valaki, aki felmérné növény- és állatvilágukat. A szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársai (az eredményeket összefoglaló kötetet jegyző Gaskó Béla entomológus vezetésével) és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület helyi csoportjának szakemberei 1992-ben tűzték ki célul, hogy részletesen feltérképezik azokat a Csongrád megyei élőhelyeket, amelyeket kellő védelem híján az eltűnés veszélye fenyeget.
A terepmunka rengeteg időt vett igénybe, 1993-tól 1998-ig folyt az élőhelyek leírása, flórájuk és faunájuk lajstromba vétele (a rovartani munkák napjainkig tartanak). Mint Gaskó írja, nem a teljes körű felmérés volt a céljuk, hanem az, hogy tényszerűen meg tudják indokolni, miért javasolják a megye egyes részeinek védelmét. Munkájuk eredménye mégis grandiózus, az egyes állat- és növényfajok leírása pedig korántsem csupán a helyi természetvédelmi szakemberek számára lehet értékes forrásmunka. Általános fajismertetőket találunk ugyanis a kötetben az élőlények elterjedéséről, élőhelyi igényeiről és a múltbeli hazai előfordulásukról.
A kötet laikusok számára legérdekesebb fejezetei mégis a megye természeti tájainak történetét írják le. A Dél-Alföldön például a XVIII. században sem voltak ritkák a forró, aszályos nyarak. Amikor 1794. május 31-én Szegedre érkezett a szász természetbúvár, Joachim Carl von Hofmannsegg, hogy a közeli vizes élőhelyeken nagy kócsagot és pelikánt gyűjtsön (mert akkor még költöttek hazánkban pelikánok, amelyek ma már csak ritka vendégek), megtapasztalva a tikkasztó forróságot, már nem találta a tájat annyira romantikusnak, mint azt otthon a hazatért utazóktól hallotta. Így írt naplójában: „A mi az itteni égalji viszonyokat illeti, én nem találom olyannak, a minőnek festeni szokták. A hőség már reggeli hat órától este hétig rendkívül nagy, olyan, mint nálunk a legmelegebb napokon délben, az esték sem hűvösek.”
(Gaskó Béla: Csongrád megye természetes és természetközeli élőhelyeinek védelméről, II. A Móra Ferenc Múzeum évkönyve – Természettudományi tanulmányok, V. Szeged, 2009. Ármegjelölés nélkül)