Hogy nem szokványos centenáriumi tárlatra érkeznek a látogatók, arra már az első emeleti teremsor bejáratával szemben elhelyezett óriási montázs láttán rájöhetnek. A képen a Tóth Imreként Fehérvárcsurgón született, művésszé Amerigo Totként vált alkotó (1909–1984) látható, amint valahonnan a budai hegyek mögül egyetlen hatalmas tigrisugrással ráveti magát Budapestre. Azért-e hogy mindenestül fölfalja a várost, vagy csak azért, hogy megmártózzon a Duna hűs habjaiban, az nem derül ki, az azonban igen, hogy itt nem annyira a szobrászatról lesz szó, mint azokról a körülményekről, amelyek között Tot a hatvanas évek végén, pontosan 1968-ban Itáliából hazalátogatott, „jött, látott és győzött” – és halála után állítólag villámgyorsan elfelejtődött.
Valóban sokan érezték úgy, hogy hazatérése egyfajta levegőváltozást hozott, barátkozó természete, nagyvonalúsága sok barátot szerzett neki. A személyisége, művei keltette érzésekből, várakozásokból jól profitált a Kádár-rendszer, amely a külföldnek igyekezett nyájas képet mutatni tizenkét évvel a forradalom vérbe tiprása után. Miközben azonban a nyugatról hazatérő (szigorúan baloldali érzelmű) neves művészekkel reprezentált a hatalom, magyar katonákat küldött Csehszlovákiába, számos progresszív alkotót kényszerített külföldre, másokat vidéki, peremkerületi kultúrházakban hagytak csak kiállítani, többen szó szerint belehaltak abba, ami történt, mások „csak” meghasonlottak. Mindaz, amit nyitásnak neveztek, szemfényvesztés volt csupán.
Minderről nem tudott volna Tot, aki abból az Olaszországból érkezett, amely húszezer ’56-os menekültet fogadott be? – kérdezi a a látogató, egy korabeli híradó láttán, amelyben a magát parasztgyereknek nevező idős művész egy budapesti május elsejei felvonuláson meghatódottságában elsírja magát, s arra a régi május elsejére emlékezik, amikor a rendőrök kardlappal verték szét a tüntetőket. Annál is inkább, mivel a fiatal Tóth Imre maga is szívesen verekedett, 1930-ban például baloldali eszmetársaival turulista tüntetőkre támadt, aminek a vége három hónap gyűjtőfogház lett. A család akkor már majdnem tíz éve Pesten élt, korábban fuvarosként dolgozó édesapja lovas rendőrnek vagy csendőrnek állt – remélhetőleg ennek a verekedésnek a feloszlatásához nem vezényelték ki. Mindenesetre a papának nem ment rosszul a II. világháború előtt: nyolc házat vásárolt Sashalmon, amelyeket a család az 1950-es államosítás során veszített el.
Mindez, Tot életének sok-sok ellentmondásával – a Bauhaustól a Római Magyar Akadémiáig, a Mussolini-ösztöndíjtól az olasz kommunista pártig vezető út részleteivel – fontos adalék az életműről alkotott teljes kép kialakításához, terjedelmes részt követelne magának katalógusban, alapos tanulmányokat, különösen akkor, ha a művész, „kitárulkozónak tűnően, valójában azonban folyamatosan rejtőzködve konstruálta saját múltját”, ahogyan a tárlat kurátora, Mélyi József fogalmaz. Mindennek elmondásához azonban elég egy jól megírt tanulmány, fölösleges centenáriumi tárlatot rendezni. Ilyen tárlatot csak a kvalitásos művek érdemelnek.
A rendezők szerint az életmű középszerű, hiányzik belőle az eredetiség, időnként még a plágiumtól sem mentes. E prekoncepció jegyében összezsúfolva, csak jelzésként mutat be a tárlat néhány tucat szobrot, pincében talált rajzot, grafikát. Még a művész gyűrűjének vagy filmszerepeinek is nagyobb figyelmet szentelnek, mint a műveknek, hiszen egy „ilyen” életmű nem érdemel oeuvre-katalógust, műleírást, kutatómunkát. A néző pedig esélyt sem kap, hogy a műveket méltó körülmények között megszemlélje, s eldöntse, hogy a korai portrék, a kavicsasszonyok vagy a későbbi nonfiguratív művek jelentenek-e számára valamit, netán lát-e értéket a Szent Péter-bazilikába, a Magyarok Nagyasszonya kápolnába került Történelmi ellipszisben vagy a nagyszabású gödöllői Magban. De arra sem, hogy megtudja, tényleg az olasz kommunistáktól „kapta-e” Tot a Termini pályaudvar nagyszabású frízére a megbízást, vagy megérdemelten nyerte meg a nemzetközi pályázatot. Nem szembesít a tárlat azokkal a hazai progresszív művekkel, amelyeket a Totot piedesztálra emelő művészetpolitika kitiltott a kiállítótermekből, de azokkal sem, amelyeket hozzá hasonlóan kedvezményezettek készítettek – csak őket valamilyen okból nem illik kicikizni.
Így viszont marad a kommunista belügy, a kis magyar csiki-csuki
a gulyáskommunizmus éveiből, amelynek mechanizmusát művek és az összefüggések mélyebb feltárása nélkül csak nagyon lebutítva tudja újra elmondani a tárlat, s marad néhány „kortárs művész” reflexiója erre a csiki-csukira, amelyek egy érdektelenné degradált életmű esetében (valódi dimenzióihoz mérten pedig még inkább) tökéletesen érdektelenek. Még akkor is, ha együttesük több helyet foglal el, mint amennyit a centenáriumi ünnepi asztal helyett a szégyenpadra ültetett Tot műveinek szántak a rendezők. Ez a legszomorúbb.
(Amerigo Tot – Párhuzamos konstrukciók, Ludwig Múzeum, 2010. január 3-ig.)
origo.hu
Kiderült, hogyan szivároghatott ki a Tisza-lista: egyszerűen elbaltázták
