Legutóbb a 2005. decemberi szentpétervári vb-n szerzett érmet nemzeti csapatunk, és bár az akkori bronzot kellemes meglepetésként értékeltük, azért nem volt előzmény nélküli. Hogy mást ne mondjunk, ugyanannak az évnek a tavaszán három magyar egylet jutott be a legjobb négy közé az EHF-kupában, és a végjáték Cornexi– Győr dunántúli „belharcot” hozott. Hasonló fölényre ugyan nem akad példa, de a Debrecen 1995-ös és ’96-os, a Dunaferr 1998-as, az FTC 2006-os győzelme, valamint az ETO négy finalista szereplése felér egy erődemonstrációval. Így még élesebb az idei kontraszt: a Ferencvárost két sima vereséggel búcsúztatta a legfeljebb harmadik számú dán klub, a Randers, a Cornexin a lengyelországi visszavágón nyolcat ütött a Lublin, a Békéscsaba úgy esett ki a kétségtelenül veretes múltú és még mindig komoly állományt felvonultató spanyol Sagunttal szemben, hogy mindkétszer élvezhette a hazai pálya előnyeit.
Mátéfi Eszter csabai edzőként és szövetségi kapitányként duplán érintett a témában. Előbbi minőségében elmondta, hogy a jelentős nemzetközi rutin és a remek cseresor még úgy is az ellenfél mellett szólt, hogy kétszer otthon játszani óriási előny, ezen nincs is mit vitatni. Kapitányként pedig pontos és általános képet festett a mai magyar mezőnyről és az ebből fakadó nehézségekről: „Tudomásul kell vennünk, hogy a magyar bajnokság színvonala csökkent. Van ugyan négy világklasszisunk, Pálinger, Görbicz, Vérten és Tóth Tímea (közülük az első kettő jelen állás szerint nem lesz ott a vb-n – a szerk.), de a klasszisok hiányoznak. Játékos koromban négy-öt kiváló hazai csapat olyan rangadókat vívott egymással, hogy kő kövön nem maradt, taktikailag, lelkileg, fizikailag tökéletesen fel kellett készülnünk egymás ellen. A munkában most, Békéscsabán sincs hiány, elsősorban védekezésben próbálunk a maximumig jutni, mert ez kevésbé képesség kérdése, de be kell látni, hogy a mi igazán becsületesen dolgozó együttesünk jó tíz éve körülbelül a hatodik-hetedik helyen állt volna az NB I-ben. Zácsik és Szamoránsky távozásával jelentősen meggyengült a Fradi is, no meg a Cornexi is, ahol idén sok fiatal jut lehetőséghez, de ők kényszerből kerültek fel az élvonalba, pedig a természetes érési folyamatot nem lehet kiváltani. Mindez sajnos nem véletlen. Egyre kevesebben sportolnak, érthető, ha a játékosok, a jó játékosok száma is csökken.”
Mindez nem is kérdés. Az ellenben igen, hogy a válogatott ideig-óráig képes-e kiemelkedni saját közegéből, és a magyar női kézilabda általános helyzetéhez mérve erőn felül teljesíteni a decemberi vb-n. „Az az egyik legnagyobb szívfájdalmam, hogy le kell adnom a 18-as vb-keretet, és nem az okoz fejtörést, kit hagyjak ki belőle – szögezi le Mátéfi. – Vannak lyukas posztjaink, ahol nincs egyetlen klasszisunk sem, én már nem Kökény, Farkas, Radulovics, Siti Bea, Kulcsár és Pádár közül válogatok. Úgyhogy alulról kell építkeznünk, mint tették a norvégok, amikor ki sem jutottak a 2004-es olimpiára, de ezt követően szisztematikus munkával aranyérmet nyertek 2008-ban Pekingben. Irreális célokat nem szabad kitűznünk, mert akkor örökké elégedetlenek leszünk, de mindent meg kell tennünk a siker érdekében.”
Ami persze viszonylagos. Hiszen ha az általános erőviszonyokat leghívebben tükröző EHF-kupában – a BL-re minden sportági nagyhatalom kiállíthat egy szuperklubot, de a második számú vetélkedés mutatja meg, hol tart a „derékhad” – egyetlen magyar együttes sincs a legjobb tizenhat között, azt se vehetjük automatizmusnak, hogy a válogatott Kínában ott lesz a legjobb tizenkettőben. Még akkor sem, ha ehhez elegendő lenne Chile és Tunézia mellett „csak” Japánt legyőzni; tehát Európáról még szó sem esett.
Csak a DVSC. A Debrecen a KEK-ben a cseh Olomouc ellen kettős győzelemmel oldotta meg kötelező és könnyű feladatát, így várhatja a nyolcaddöntő mai bécsi sorsolását. A tizenkét továbbjutott csapathoz csatlakozik majd a négy BL-csoport négy harmadik helyezettje; a Győr remélhetőleg nem lesz köztük.
origo.hu
Ilyet még nem láttunk: maguk a Tisza-hívők szedik ízekre Kulja Andrást
