A móri fiaskó nem lehet a hatóság magánügye

Kovács Lajos, a móri mészárlás egyik nyomozója a napokban kiteregette a szennyest, azaz lerántotta a leplet a nyolc halálos áldozatot követelő bankrablásról, amiben a rendőrség baklövések tucatjait követte el. A Mór megtette című könyv őszinte vallomás egy olyan rendőr szemszögéből, akit felettesei azért állítottak félre, mert igazságérzete nem illeszkedett az alapkoncepcióhoz. Így történhetett, hogy Kaiser Edét és Hajdú Lászlót úgy ítélték el a 2002. május 9-i mészárlásért, hogy meg sem fordultak az Erste bankfiókban.

Kovács Lajos beosztásai:
1970–1978: Budapesti Rendőr-főkapitányság, életvédelmi alosztály
1978–98: Országos Rendőr-főkapitányság, életvédelmi alosztály
1998–2006: Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság (Nemzeti Nyomozó Iroda).

A Mór megtette… címet adta új könyvének. Pontosan mire akart ezzel utalni?
– A névválasztás több dolgot is takar. A móri ügy megtette a hatását egyrészt az életemre, de az igazságszolgáltatásra is.
– A rendőrség eddig nem látott kulisszatitkaiba is beavatja az olvasókat. Ír arról is, hogy Zsombok György, a különleges ügyek osztályának vezetője miért lett a móri ügygazda. Ha ma történne egy ilyen súlyú bűncselekmény, akkor is előfordulhatna, hogy a személyes szimpátia döntene, és nem a szaktudás?
– A két dolog általában párosul, de a feladatok kiosztása bizalmi elven indul. Amikor a rendőrségen egy ügyhöz parancsnokot vagy előadót keresnek, akkor először mindig azok kerülnek látókörbe, akikkel az adott vezető korábban már dolgozott. Ehhez társul persze, hogy figyelembe veszik a szakmai tapasztalatot.
– Ez igaz, de a könyvéből kiderül, hogy ön a többéves tapasztalatával, az életvédelmi alosztály akkori vezetőjeként talán jobb választás lett volna…
– Ezt nem tudom. A döntés megszületett, amit utólag lehet ugyan kritizálni, de az illetékes akkor ezt tartotta megfelelőnek.
– A könyvében részletesen leírja a móri ügy nyomozásának hibáit, attól kezdve, hogy elfelejtették egy technikus DNS-ét kizárni a gyanúsítottak köréből, addig, hogy némely tanúk a szembesítés előtt egy tablón már látták Kaisert, tehát objektív felismertetés szóba sem jöhetett. Név szerint is megemlít rendőröket. Nem haragszanak önre a könyvben szereplő kollégák?
– Nagyon szélsőséges véleményeket hallottam tőlük. Egyesek dicsértek az őszinteségemért, az egyenességemért. Mások úgy vélekedtek, hogy beleköpök abba a tenyérbe, amelyből ettem. Úgy gondolom, ha nagy nehezen rászántam magam arra, hogy megírjam ezt a könyvet, akkor viselnem illik a következményeket is.
– Miért írta meg a rendőrség legnagyobb fiaskóját?
– Mert a hibákból tanulni lehet, a sikertörténetek pedig csak néhány pillanatig érdeklik az embereket. Ráadásul egy nyomozás küszködésekkel teli szakaszát akartam bemutatni az olvasóknak. A civileknek fogalmuk sincs arról, milyen hatalmas munka árán jut el egy nyomozó csoport az esetleges gyanúsítottig. Az egyik tanú ezt mondja, a másik azt. A szakértői vélemények is eltérők. A filmekben vagy a detektívregényekben a rendőr elindul egy vonalon, ami egyenesen a bűncselekmény megoldásához vezet. Már az első pillanattól sejteni lehet a végkifejletet. Az életben azonban rengeteg vakvágány van. Ezt mutatja a móri bűncselekmény is.
– A móri ügynek már megvan a megoldása. Jelenleg az Országos Rendőr-főkapitányság bűnügyi főosztályán dolgozik tanácsadóként. Nem érzi azt, hogy az őszintesége miatt kellemetlen helyzetbe került?
– Azért, mert kiteregettem a szennyest? Mert igazából ez történt. De igen, viszont úgy gondolom, hogy a hibák nem tűnnek el attól, hogy nem beszélünk róluk. A némaságtól a kudarc még kudarc marad. Ha ezt megpróbáljuk elsunnyogni, ha kibújunk a nyilatkozatok alól, akkor örökké téma lesz ez az ügy. Viszont ha kibeszéljük a tévedéseket, amelyek lehetősége minden nyomozásban benne van, ha leleplezzük azokat a hibákat, amiket elkövettünk, akkor mindenki könnyebben túl tud ezen lépni.
– Amikor felvetette a kétségeit a nyomozással kapcsolatban, leállították az ügyről. Később az ügyészséghez fordult és jelezte, hogy nincs eléggé alátámasztva a gyanúsítás. Más alkalommal leárulózták. Az idő azonban önt igazolta. Érez elégtételt?
– Nem, mert az igazam miatt több kellemetlenség ért, mint öröm. Néha el akarják hitetni velem, hogy ártottam a szervezetnek azzal, hogy kimondtam az igazat, amit többen is láttunk a móri ügy nyomozása alatt. Pedig rengeteg talpas rendőr morgott amiatt: úgy verjük rá a balhét a fiúkra, hogy nem tudjuk bizonyítani. Az őszinteségem az ezredesi rangom miatt volt nagyon súlyos vétek.
– Sokan úgy gondolhatják, hogy ön sértett, és azért írta ezt a könyvet.
– Rosszul esett az, hogy leállítottak az ügyről, illetve nem hallgattak meg, amikor azt jeleztem, hogy Kaiser és Hajdú gyanúsítása életszerűtlen. Tűnhet úgy is, hogy önigazolásként jelent meg a könyv. Ez is az igazság egy szegmense.
– A könyvében részletezi az Aradi utcában a nyomozók hangulatváltozását, hogy mennyire ki voltak ábrándulva a móri ügy vizsgálata után a vezetőkből, a „karrierhuszárokból”. Említi, hogy emiatt sokan ki is léptek… Ön szerint hogyan lehetne visszaállítani az emberek rendőrségbe vetett bizalmát?
– Az első lépés az lehetne, hogy beismerjük a hibáinkat, mert annak egész más a színezete, mintha meg akarnánk magyarázni. Persze ez a szemlélet nem népszerű, mert sokan úgy vélekednek, hogy a hiba a rendőrség magánügye. A civilek pedig soha nem szerették az egyenruhásokat. A bűnözők sztárok, a rendőrök sajnos negatív hősök. Tudomásul kell venni, hogy ez nem a legnépszerűbb foglalkozás, hiszen ez egy erőszakszervezet. Mindettől függetlenül úgy gondolom, a rendőrségről lehet olyan képet kialakítani, hogy korrekt egység, ami az emberek érdekében lép fel. Ezekért az elvekért választottam ugyanis ezt a hivatást. A rendőrök is követnek el hibákat, de mutasson egy olyan munkakört, ahol ez nem így van.