Szebbik történetünk

Sem a rendszerváltozás, sem belépésünk az unióba nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Különösen a hétköznapi életünk nem tűnik jobbnak – húsz év, illetve öt év távlatából. Hiába dolgozik, akinek még van munkája, a pénzügyek bizonytalanok, sosem tudni, honnan jön újabb pofon: APEH-től, banktól, szolgáltatótól. A szabályok egyre képlékenyebbek, sosem világos, mi az igazság, sosem tudjuk pontosan, meddig mehet el, aki valamilyen vélt vagy valós előírást be akar és többnyire be is tud tartatni.
Rossz hangulatunkat tovább temperálja, ha eszünkbe jut, mi mindennel beszéltek rá minket az unióba lépésre. Hogy a csatlakozással leomlanak az országhatárok, és majd így eltakaríthatjuk magunkban Trianon lelki-szellemi romjait. Újra együtt leszünk azokkal a magyarokkal, akiket országhatárok szakítottak el tőlünk, és meg tudjuk majd őket védeni éhezéstől, nélkülözéstől, fizikai és lelki atrocitásoktól, az anyanyelvi közeg, az anyanyelvi kultúra hiányától. Ehhez képest az elmúlt két évtizedre visszatekintve mi jut eszünkbe először a határokon túli magyarság kapcsán? A délvidéki háború, menekülő, kivégzett vagy háborúba kényszerített magyarokkal, magyarverések Szlovákiában, Erdélyben, a Délvidéken. „Kovács László huszonhárommillió románja.” Gyászos végű népszavazás 2004. december 5-én. Külön még Malina Hedvig megveretése és meghurcoltatása, harcok a kétnyelvű névtáblák kapcsán Kolozsvárott és Szlovákiában, és mindezekre a „korona”: a szlovák nyelvtörvény, a szeptembertől mindennapos feljelentgetésekkel.
Pedig ha nem is drámák nélkül, de íródik egy másik közös, rendszerváltás és EU-ba lépés utáni történetünk is. Ez a közös történet tulajdonképp már a romániai forradalommal elkezdődött, amelynek idején temérdek anyaországi indult útnak Erdélybe adományokkal megpakolva. Ennek a szebbik történetnek a része a 2005-ös székelyföldi árvíz utáni összefogás, adománygyűjtés, s ide sorolandó Böjte atya és az anyaországiak közös, máig mindennap íródó története is. Ebben a vonulatban szerepel az is, hogy az Erdélyből elszármazottak fesztiválját már több éve a Dunakanyarban rendezik. Éppen az idén mondták ki ott az erdélyiek, hogy már nem számít árulónak az, aki áttelepszik az anyaországba. És most már olyan is akad (évente több száz család), aki visszatelepül a Székelyföld városaiba, vagy éppen anyaországi születésűként fontolgatja, hogy mondjuk Kolozsvárott élne inkább. Szebbik történetünk legutóbbi állomása a Kassai Thália Színházhoz kötődik. A válságra hivatkozva a fenntartó drasztikusan csökkentette a negyvenedik születésnapját ünneplő magyar nyelvű színház támogatását, s még kellett harmincmillió forintnak megfelelő euró, hogy a színház ne legyen veszteséges, s így ne essen el az éves normatív támogatástól, ami fenntartását esetlegessé tette volna. Még nem tudjuk a Duna TV gyűjtésének a végeredményét – december közepéig derül ki a pontos összeg –, most még csak annyi a biztos, hogy több mint 24,1 millió forintot gyűjtöttek össze néhány nap alatt öt világrész magyarjai. A kassai színházat egyébként 1969-ben felvidéki magyarok adakozásából alapították, s most támogatásával a világ magyarsága mondott igent a magyar szóra és kultúrára a Felvidéken a szlovák nyelvtörvény árnyékában.
Érdemes megfigyelni, hogy szebbik történetünkben nem kap semmiféle szerepet sem a nemzetközi politika, sem a hatalom, sem az ilyen-olyan oldaliság, sem semmiféle ideológia. Csupán a lélek, a szellem, a kultúra, az életösztön mozog, járja be tájait szabadon a saját, belső törvényei szerint.