Béke velük

Nyomornegyed és művésztelep: Dzsaipur Katputli nevű része mind a kettő egyszerre. Meg szemétdomb, a környéken végignézve nyugodtan mondhatjuk ezt is. Az itt lakó tízezer ember szinte nincstelen, kevéske vagyonukat bádogbódéik és birkáik jelentik, no meg azok a játékfigurák, amelyekkel a pénzüket keresik. Radzsu hét gyermekével él Katputliban, saját bábjátékműsort állítottak össze, ahogy ők mondják, „puppet show-t”, amellyel főként szállodákban lépnek fel. Egy este átlag ötezer forintnak megfelelő gázsit kapnak, ami Indiában is nagyon kevés pénz egy családnak. De valahogy csak kijönnek, mint mindenki más a környéken. Pénzt nem fogadnak el senkitől ingyen, hiszen „nem vagyunk mi koldusok” – mondják, csak fellépésből akadna több.
Katputli lakosságának nagy része Rádzsasztán állam vidéki területeiről érkezett több munkalehetőség és jobb életkörülmények reményében, mivel azonban az ipar és a turizmus felvevőképessége korlátozott, az emberek többsége kénytelen a maga urává válni. A bábfigura-készítésnek nagy hagyományai alakultak ki, Indiában valódi márkanév lett a Katputli. A kész játékokat a helyi piacokon próbálják értékesíteni, de a kereskedők révén az ország más részeire is eljutnak. Dzsaipur indiai viszonylatban gazdag helynek számít, nem csoda, hogy bár hivatalos adatok szerint kétmillió körüli a lakossága, a turisztikai hivatal mellénk rendelt munkatársa, Radzses Bardvaj (Rajesh Bhardwaj) szerint napközben még egyszer ennyien serénykednek a városban.
A település jó példája annak a küzdelemnek, amelyet a szegény réteg folytat a középosztályhoz való felkapaszkodás érdekében. Erre elvben meg is van az esélyük, hiszen a hivatalos statisztikák szerint évente tízmillió ember lép ki a nyomorgók sorából, a probléma csak az, hogy az ország lakossága eközben 22 millió fővel gyarapodik minden esztendőben.
A pénzügyi válság Indiában is hazavágta a fontos bevételi forrást jelentő turizmust, a főként Kasmírból érkezett boltosok arra panaszkodnak, hogy forgalmuk fele a tavalyinak. Aki nem mondta le a befizetett utat – a turisták többsége tudatosan választja Indiát úti célul, hiszen nemcsak tengerpartra, hanem kulturális feltöltődésre is vágyik –, az is alig vásárol emléktárgyakat, mivel kevesebb a pénze. Lassult a gazdasági fejlődés, ám még így is jó a mérleg: a korábbi években megszokott kilenc százalék körüli értékről 6,1 százalékra esett.
De a legutóbbi kimutatások már újból emelkedést sejtetnek, ami nem véletlen, hiszen India vonzó piac. Lakossága hatalmas embertömeget jelent, a vásárlóképes réteg szélesedik, a munkaerő viszonylag még mindig olcsó, de magasan képzett. Jellemző adat, hogy a dél-indiai Keralában 99 százalék az írni-olvasni tudók aránya, ami ázsiai viszonylatban szinte példa nélküli, igaz, ez itt sem megszokott. (Az ország lakosságának 65 százaléka rendelkezik alapműveltséggel.) A gazdasági elemzők szerint Újdelhi hosszabb távon akár Pekinget is megelőzheti a fejlődésben, de a nagyhatalmak között már most is helye van.
Kérdés persze, végül melyik bizonyul sikeresebbnek: a demokratikus, ám ezzel együtt visszafogottabb indiai vagy a diktatórikus, de dinamikusabb kínai modell. A szuperhatalmi poszt várományosaként emlegetett Peking ugyanis, ha felhőkarcolót vagy autópályát akar építeni, hát megteszi, függetlenül attól, mennyi lakóházat vagy éppen gyümölcsöskertet kell emiatt felszámolni. Sasi Tarur (Shashi Taroor) külügyekért felelős kabinetminiszter Újdelhiben azt mondja, Indiában ez teljesen elképzelhetetlen, hiszen itt a tulajdonosokkal megegyeznek, kárpótlást fizetnek nekik, s csak ezután lehetséges bármely terület kisajátítása. Ennek eredménye, hogy Kína előbbre jár az infrastrukturális fejlesztések terén, s ott magasabb az életszínvonal, India viszont továbbra is joggal nevezheti magát a világ legnagyobb demokráciájának.
Hasonló a helyzet a népességrobbanás tekintetében is. Peking önkényesen vágta vissza a túlnépesedést a több utódot vállaló családokat pénzbüntetéssel sújtó „egygyerek-politikával”, az egyetlen leszármazottra bízva a két szülő s esetleg a négy nagyszülő sorsát. Újdelhi esetében erről szó sem lehet, a kormány a társadalom fejlődésétől reméli a jobb családtervezést. A miniszter szerint ahogy egyre kevesebb a szegény, úgy csökken az egy háztartásra jutó gyermekek száma. A mintaállam Keralában egy szülőpárra már most is csak 1,7 gyermek jut, ez pedig a délről származó Tarur szerint bizonyítja, hogy elképzelésük életszerű. De félő, hogy késésben vannak. Az Indiát jellemző számok elképesztőek, egyben ijesztőek is. Népessége 1,17 milliárd fő, amelynek tíz százaléka nevezhető jómódúnak – ebből egy százalék dúsgazdag –, körülbelül 25 százalék tartozik a középosztályhoz, a további mintegy kétharmadnyi lakos, úgy 750 millió ember pedig a szegénység különböző szintjein küszködik.
A fejlődés egyik szimbóluma a járműpark átalakulása. Az egyre elviselhetetlenebb dugók annak a bizonyítékai, hogy a lakossággal együtt a motorizáció is robbanásszerűen növekszik. A Tata autógyár rövidesen piacra dob egy rendkívül egyszerű kiskocsit, amelyhez hozzá lehet majd jutni négyszázezer forintnyi rúpiáért, az iránta való érdeklődésre pedig mi sem jellemzőbb, mint hogy a következő tíz évre tervezett minden darabot előre lefoglalóztak. Aki eddig kerékpárral járt, az motorra ül, a motorosok tuktukba (motoros riksába) szállnak, vagy kis Tatát vesznek, aki pedig eddig kicsi kocsit használt, egyre nagyobbat vásárol. Tekinthetünk erre pozitív fejleményként is, más kérdés, hogyan hat ez a környezetre.
Persze város és vidék egészen más világ. Míg a feltörekvő városlakók részben a nyugati mintákat követik, a nyomornegyedekben és a falvakban tovább élnek a hagyományok, hiedelmek. Mindezek közül a legfontosabb a kasztrendszer kérdése, amelyet a modern India elvet állami szinten, ettől azonban még a társadalom nagy része nem tud szabadulni tőle. A már említett dzsaipuri vezetőnk, Radzses meséli: édesanyja testvére egy másik kasztból származó házastársat választott magának, ezért meg kellett szakítaniuk a kapcsolatot vele, még a rokon temetésére sem mehettek el. Aki ilyen esetben nem tagadja meg „renitens” hozzátartozóját, azt a még mindig létező, bár semmilyen törvényi felhatalmazással nem rendelkező kasztbíróságok megfoszthatják társadalmi pozíciójától, tehát megalázva kaszton kívülivé tehetik vagy az alacsonyabb sorból érkezett új rokon osztályába helyezhetik. Az indiai társadalmat alapjaiban meghatározó struktúra rendkívül komplikált, kívülállóként talán nem is érthető. Szabályozza az emberi kapcsolatokat, meghatározza, ki milyen munkakört tölthet be, s hierarchiát alakít ki, vagyis születéstől fogva alá- és fölérendelt csoportokat hoz létre. Mindezt további alegységek bonyolítják. A kasztrendszert egyre többen tartják károsnak a társadalomra nézve, még ha igaz is az, hogy az osztályok egyfajta céhként némi védettséget biztosítanak tagjaiknak.
Egy hindu filozófus, Sárma (Sharma) professzor azt fejtegeti újdelhi otthonában, hogy szociális kérdésről van szó, a vallás teljesen elveti a diszkriminációt, a templomokba is bárki bármikor beléphet. Hangsúlyozza, a gondolkodásmódot tekintve sok a hasonlóság a hinduizmus és a kereszténység, sőt az iszlám között is, még ha a külsőségek eltérnek is egymástól. Hitük szerint Isten ugyan több alakban is megjelenik, de végső soron egyetlen Mindenható létezik, aki a toleranciát, az erőszakmentességet, a lelki béke megtalálását várja el a hívektől. Indiában sem ismeretlenek az etnikai villongások, nem példa nélküli a templomok felégetése, és előfordultak életek százait, ezreit követelő bosszúhadjáratok is, ám ezek a guru szerint a tanulatlan emberek miatt történhettek meg. Akik tanulmányozzák saját hitük tanításait, békében, gond nélkül megférnek egymás mellett – ennek bizonyítéka, hogy Sárma professzor is több keresztény és mozlim baráttal büszkélkedhet.
Ugyanígy vélekedik a nálunk is egyre népszerűbb író, a mozlim M. J. Akbar. A Vértestvérek című sikerkönyv szerzőjét útitársaimmal, a Hír Tv külpolitikai szerkesztőjével, Tóth Gáborral és Szende Viktor operatőrrel kerestük fel újdelhi otthonában. Az író valódi kis birodalmat épített ki maga körül, több lapnak a kiadója, a szobája falát díszítő megannyi fotó alapján joggal hihetjük, hogy nevét világszerte jegyzik. „Putyin milyen figura a valóságban?” – kérdezzük az orosz kormányfővel közös felvételre mutatva, de Akbar csak annyit mond bajsza alatt mosolyogva: „Kemény fickó.”
Műve családjának történetét dolgozza fel, tulajdonképpen történelmi regény – hiszen cselekménye a hindunak született, majd mozlimmá lett nagyapja gyermekkorával kezdődik –, összességében mégis a modern India könyve. Ragaszkodott a tényszerűséghez, bár, mint mondja, az önálló állammá lett Pakisztán véres vajúdása, a két ország közötti viszály áldozatai miatt olykor inkább amnéziára volna szükség a túléléshez. Megnyugtató, hogy Akbar sokkal derűsebben tekint a jövőbe, mint amennyire története alapján sejtenénk. Az indiai mozlim közösség több mint 160 milliós számával a világ legnagyobb kisebbsége, ráadásul, mondja az író, Allah követői közül kevesen mondhatják el rajtuk kívül, hogy hatvan éve demokráciában élnek. Szerinte Indiában mindenkire vonatkozik a vallásszabadság, a politikai és a nemek közötti egyenlőség. Persze – tehetjük hozzá – egyes vidéki közösségekben még mindig csak a városi szappanoperákat ontó kábeltelevízió terjedésével döbbennek rá az asszonyok, hogy férjük nem teljhatalmú uruk, akinek joggal lendül pofonra a keze, ha odakozmált az ebéd. Ám a fejlődés jó irányba halad, erről mesél mindenki, s azt is elismerik, hogy a politikai elit demokratikus elkötelezettsége sem kérdőjelezhető meg. Egyre többen részesülnek oktatásban, s a kialakuló új középosztálynak már a nők is tényleg teljes jogú tagjai – mondja Akbar. Ezen a szinten a hindu–mozlim–keresztény szembenállás sem érezhető, a különböző kötődésű emberek gond nélkül barátkoznak egymással. India erősödésének azonban nem mindenki örül a szomszédban, az író szerint ma már ott tartunk, hogy nehezebb értelmezni hazája és Pakisztán kapcsolatát, mint a különböző vallások egymáshoz való viszonyát. A terrortámadások – mindenekelőtt a 2008. november 26-i, mintegy kétszáz halottat követelő mumbai akciók – az együttélést próbálják mérgezni, az indiaiak nagy többsége azonban megértette, hogy az erőszakért nem az országban élő mozlimok, hanem a Pakisztánból beszivárgó terroristák a felelősek, s a kettő véletlenül sem keverendő össze.
De vajon a rohamos modernizáció mellett megőrizheti-e régi jelentőségét a vallás Indiában, avagy Európához hasonlóan felülírja a szakralitást a globalizáció és a versenyszemlélet?
József atyával a Kerala állambeli Kochi város katolikus templomában találkozunk, itt már november vége óta a karácsonyra készülődnek. Az állam 32 milliós lakosságának 18 százaléka keresztény, ehhez a plébániához 1350 család tartozik, nyolcvan százalékuk rendszeresen részt vesz a szertartásokon. A karácsonyt itt nem csupán a szűk családban ülik meg, hanem zenés-táncos fesztiválokat szerveznek, a lényeg az, hogy egész közösségek ünnepeljék a Megváltó születését. De állítanak karácsonyfát is, a házakat, templomokat pedig feldíszítik, akárcsak Európában – hóra azonban nincs sok esély, napközben 35 fok körüli az átlaghőmérséklet. A vallásgyakorlók száma kissé csökken a keresztények körében, de József atya megértő, azt mondja, nem a hit jelentéktelenedik el, hanem a munka mellett a fiataloknak egyszerűen kevesebb idejük jut a szertartásokra. Sárma professzor szerint a hinduk körében a modernizáció nem vet gátat a vallásgyakorlásnak, a szülők többsége pedig a templomba járástól függetlenül átadja gyermekeinek a hitet és a gondolkodásmódot. Arra tanítják őket, lázadás helyett ismerjék meg önmagukat, fedezzék fel az apró csodákat, próbáljanak a gyakran szűkös körülmények között is minél boldogabban élni, s mosolyogjanak rá a világra. Meg persze embertársaikra. Ez pedig fontos megtartóerő, hiszen a legszegényebbeket leszámítva Indiában ritkán találkozunk olyan emberrel, aki elégedetlen a sorsával. Úgy tűnik, idejében megtanulják, hogy az számít igazán, ami belül van.