Esélyt kaptak a délvidékiek

Nem vitás, hogy a kulturális autonómia kereteit megteremtő nemzeti tanácsokról szóló törvény, s részben a vajdasági statútum elfogadása az eddigieknél jóval kedvezőbb jogi környezetet teremtett a délvidéki magyarságnak. A jelenlegi Szerbiától ennél többet elvárni nem lenne több olcsó illúziókeltésnél.

Nem véletlen, hogy a magyar sajtóban tíz határon túli magyarokról szóló híradás közül kilenc negatív jellegű, azaz valamilyen jogsértő állapotról, a közösséget hátrányosan érintő történésről számol be. Az arány érthető, hiszen a különböző országok politikai széljárásának függvényében olykor éveken át „ellenzékbe kerül” a magyarság, felélénkülnek a nacionalista hangok, divattá válik a magyarellenesség. Másrészt Magyarországon a rendszerváltást megelőzően a hallgatás fala vette körül a határon túliakat, így a sajtószabadság beköszönte után igazi slágertéma lett a kisebbségben élő magyarok helyzete. Míg az úgynevezett balliberális média rácsodálkozással, addig a jobboldali nosztalgiával vegyes romantikával és kötelezőnek tartott harciassággal próbálta kompenzálni a kommunista évtizedek csendjét. Az összkép természetesen hamis lett, így az anyaországi tájékozatlanságon ma is csak az segít, ha a határok részbeni leomlása által zökkenőmentessé váló utazások révén az érdeklődő a helyszínen szerez tapasztalatot. Ott pedig rendre kiderül, semmi sem fekete és fehér. És nem csupán rossz hírekről szól az élet.
A magyarországi sajtó ingerküszöbét alig érte el a magyar autonómiatörekvések első igazi, törvénybe öntött sikere. A szerb képviselőház augusztus 31-én hozta meg a 2002 óta tervbe vett, a kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló jogszabályt, amely a korábbinál részletesebben szabályozza a tanácsok alapításának, illetve tagságuk megválasztásának feltételeit, finanszírozásuk módját és az ország politikai rendszerében elfoglalt helyüket. A törvény részletes ismertetésére e cikkben terjedelmi okok miatt nincs lehetőség (a teljes szöveg magyarul a www.vmsz.org.rs honlapon olvasható), de röviden annyit tudni érdemes, hogy a megválasztott nemzeti tanács képviseli a kisebbséget az oktatás, a kultúra, az anyanyelvű tájékoztatás, valamint a hivatalos nyelv- és íráshasználat terén, részt vesz a döntéshozatalban, véleményez vagy dönt az említett területekre vonatkozó kérdésekről, és e területeken intézményeket, gazdasági társaságokat, egyéb szervezeteket alapít. Az új törvény szerint az egyes nemzeti tanácsok megalapításáról maguk a kisebbségek döntenek. A közvetlen választásokhoz a kisebbségi választói külön névjegyzék felállítására van szükség. Ennek feltétele az, hogy a – konkrét esetben a magyar – kisebbség 2002-es népszámlálási adataihoz képest húsz százalékkal csökkentett létszámának legalább fele önként feliratkozzék. A Szerbia lakosságának négy százalékát kitevő vajdasági magyarság esetében tehát mintegy 118 ezer szavazó aláírása szükséges. A magyar választói névjegyzék összeállítása a vártnál jóval hamarabb – alig egy hónap alatt – összeállt, egy rendkívül hatékony kampány közepette gyorsan összegyűltek az aláírások. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke éppen Orbán Viktor december 16-i zentai látogatásakor jelentette be, a névjegyzékre feliratkozottak létszáma teljesítette azt a szintet, amely révén szabad választások nyomán alakulhat meg az új Magyar Nemzeti Tanács. A kisebbségek számára a kulturális autonómia kereteit megteremtő törvényt azért bírálja néhány délvidéki szervezet, mert nem ad elég döntéshozatali jogot a tanácsoknak, s nem teszi lehetővé automatikusan, hogy minden szavazati joggal rendelkező magyar rajta legyen a választói névjegyzéken. Nyilván van némi igazuk az elégedetlenkedőknek, a jogszabály mégis egy olyan siker, amelyet valóban érdemes a maga – igen magas – értékén kezelni. Az állandósult fanyalgásnál nincs ártalmasabb hozzáállás. Jelen helyzetben nem azok értendők fanyalgók alatt, akik csupán a határrevízióban látják a megoldást, s az „ellenséges” szerbek részéről még azt is kétkedve fogadják, ha jó reggelt kívánnak nekik. Az a fajta cinikus hozzáállás jelenti az igazi veszélyt, amely mindent holmi szemfényvesztő politikai taktikázásnak vél, és éppen ezért képtelen észrevenni az igazi lehetőségeket. Az új törvény szerint megalakuló nemzeti tanácsok révén megteremtődik a jogi keret ahhoz, hogy a szerbiai magyar kisebbség – alkalmas vagy alkalmatlan, de mindenképpen saját maga által választott képviselői révén – beleszólást kapjon közösségi életének formálásába. Márpedig minden határon túli magyar közösség számára ez jelenti az egyik legfontosabb célkitűzést. Éppen ezért, e jogszabály szerbiai, magyarországi vagy nyugat-európai méltatása nem elsősorban Belgrád érdekeit szolgálja, hanem világossá teszi egyrészt azt, hogy a kisebbségi, etnikai alapon szerveződő pártoknak van létjogosultsága és tudnak komoly sikereket elérni, másrészt pedig eloszlatja azt a rosszindulatú, de létező európai propagandát, miszerint a Magyarországgal szomszédos országokban élő magyarok örök elégedetlenek, képtelenek értékelni megszerzett jogaikat, így fölösleges követeléseikkel foglalkozni. Nemrégiben Duray Miklós, a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának alelnöke azt mondta, Brüsszel számára elgondolkoztató lehet, hogy az Európai Unión kívüli Szerbiában sokkal pozitívabb lépések történnek a különböző nemzetiségek együttélése érdekében, mint az unióhoz tartozó Szlovákiában. E cáfolhatatlan ténynek a kimondása többet segíthet a kisebbségben élő magyar közösségek kérdésének brüszszeli megértetéséhez, mint tucatnyi közlemény, felhívás, aláírásgyűjtés vagy egyéb olyan lépés, amelynek kizárólag a budapesti sajtóban van hírértéke, az uniós bürokráciájának útvesztőjében viszont értelmezhetetlen.
Szerbia egyébként nemrégiben a vajdasági statútum elfogadásával is előre lépett. Itt a kép már árnyaltabb, hiszen a Vajdaság már az 1974-ben elfogadott jugoszláv alkotmány értelmében is széles körű autonómiát élvezett, s e tényállást csak az 1990-ben életbe lépett milosevicsi alkotmány írta felül, a 2006-ban elfogadott újabb alaptörvény pedig majdhogynem megszüntette az Újvidék-központú tartomány jogállását. A mostani, a Vajdaság autonómiáját megerősítő statútum a Vajdasági Fejlesztési Bank létrehozásával egyfajta gazdasági önállósulást biztosít a tartománynak, a Vajdaságban élő etnikumokat nem nemzetiségi kisebbségként, hanem nemzeti közösségekként határozza meg, bővíti intézményrendszerüket, továbbá nemzetközi tényezővé emeli a tartományt, amely akár már az idén képviseletet nyithat Brüsszelben. A statútummal párhuzamosan szavazta meg a szerb parlament azt a törvényt is, amely 153 hatáskört ruház át a vajdasági közigazgatási szervekre. Egyelőre azonban nem világos, milyen pénzből tudja gyakorolni Újvidék a hatásköröket, hiszen abban majdnem mindenki egyetért a tartományban, hogy a szerbiai alkotmány által szavatolt hét százalék, amelyet a vajdasági adminisztráció a központi költségvetésből jelenleg kap, a hatáskörök töredékének a pénzelésére sem elég. Ráadásul most a Vajdaság még ennyit sem kapott, mivel Belgrádban olyan pénzeket számoltak ebbe az arányba, amelyek esetében a tartomány csak közvetítő.
Nem vitás, hogy a kulturális autonómia kereteit megteremtő nemzeti tanácsokról szóló törvény, s részben a vajdasági statútum elfogadása az eddigieknél jóval kedvezőbb jogi környezetet teremtett a délvidéki magyarságnak. A jelenlegi Szerbiától ennél többet elvárni nem lenne több olcsó illúziókeltésnél. Most a vajdasági magyarokon a sor.