Néhány évvel ezelőtt Gutaházi nyarak címmel jelent meg Szilárdi Béla és Fábián László kötete a Hanga Kiadónál, majd kis szünet után a Gutaházi telek című könyvvel jelentkezett a szerzőpáros. Mindezek után joggal gondolhattuk azt, hogy a sorozat a tavaszokat és őszöket tárgyaló opusokkal folytatódik, olyannyira, hogy már-már kezdtük azt hinni, hogy Gutaháza a világ közepe, ahol minden apró mozzanatnak különös jelentősége van. Nem állítom, hogy éppen ezért, de nemrégiben a helyszínen tanulmányoztam a kérdést, a környezetet, s meg kellett állapítanom, hogy valóban a leginkább élhető vidékek közé tartozik a Kárpát-medencében az a térség, amelyet Gutaháza, Zsennye és Rábatöttös határol, s amelyet Szent Cecilia vértanú tiszteletére Cicelle-háromszögnek is neveznek azok, akik a hagyományokat tisztelik. Ilyenek pedig sokan vannak arrafelé, hiszen egész művészkolónia alakult ki már a három településen, akik egyesületet is alakítottak, amelyet szintén a szentről neveztek el.
Mindenesetre a fentiek után könnyű megérteni, hogy amikor a Münchenből (egyelőre legalább félig) hazatelepülni szándékozó Szilárdi házaspár házat-otthont keresett arrafelé, miért éppen Gutaházára esett a választásuk, s az is, hogy miért olyan fontos mindaz, ami arrafelé, legyen ősz vagy tél, nyár vagy tavasz történik. Előbb-utóbb bizonyára megjelenik majd a tavaszt és az őszt tárgyaló kötet is, folytatásként viszont most Szilárdi Béla olyan könyvvel jelentkezett, amely azt az utat írja le, amelyen bejárva meg-, de bátran mondhatjuk úgy is, hazaérkezett. Budapestről indult ez az út, a negyvenes évek elején, amikor a szerző megszületett, s a világ számos pontját érintve érkezett a magyar Alpokaljára a kilencvenes évek elején. Ami pedig a földrajzi koordinátáknál is fontosabb, az az, hogy az utat, életutat követve a szerző sokszínű, árnyalt képet ad a XX. század második felének Kelet-Európájáról, egy olyan művészértelmiség szemével láttatva, akit belső és külső utazásai során mindig is a felfedezés, de leginkább önmaga megismerésének, kiteljesítésének a vágya vezetett. Így fedezte fel a rajzolás-festés izgalmas világát, hogy azután az ötvenes évek második felétől a zene kerüljön érdeklődése középpontjába, olyannyira, hogy sikeres könnyűzenészként 1959-ben már hosszú „haknira” hívják a Szovjetunióba. Közben a fotográfia is foglalkoztatta, 1971-ben fotósként is bemutatkozott a Ferencvárosi Pincetárlaton. Abban az évben kezdődött Szilárdi németországi élete, újra csak párhuzamosan művelte a zenét és a fotózást, majd grafikai stúdiót hozott létre, hogy azután egyre inkább a festészetnek és a rajznak szentelje magát, no meg a filozófiának, ahonnan már egyenes út vezetett annak a helynek a keresése felé, ahol otthon érezhetjük magunkat a világban.
Így zárult be a kör, érkezett meg a szerző Gutaházára, mondhatnánk, de a könyv elolvasása után nem a kör bezárulását érezzük, hanem éppenséggel azt, hogy Szilárdi „életműregénye” kaput nyit a múlt felé. Arra biztatja olvasóját, hogy az ő útját figyelve maga is átgondolja, mi is történt az elmúlt fél évszázad Magyarországán, milyen lelki-szellemi folyamatokat indítottak el a történések azokban, akik a korszakot megélték, s akikben volt erő ahhoz, hogy hazaérkezzenek, megtalálják önmaguk.
(Szilárdi Béla: Határtalan zsongásban, Hanga, 2009, 224 oldal.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
