Inkább vesztesek, mint nyertesek

A kormány állítása alapján a 2010-es költségvetésnek semmiképpen sem vesztese a sport; ezzel ellentétben a szakszövetségek szerint ha a Forma–1-es jogdíj egymilliárd forintos emelkedése a sportot terheli, s nem ők kapják meg, akkor a tönk szélére kerülnek. Sárközy Tamás, a Nemzeti Sporttanács elnöke teljesen átstrukturált elosztási rendszernek látná értelmét, amelyben három év alatt háromszor százmilliárd forint mozdulna meg, Orbán Viktor, a Fidesz elnöke konkrét számok nélkül stratégia ágazattá tenné a sportot.

Stratégiai ágazat, nemzeti ügy. A következő magyar kormánynak a sportot stratégiai ágazattá kell nyilvánítania – mondta Orbán Viktor, miután részt vett a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnökségének tegnapi ülésén (képünkön). A Fidesz elnöke kiemelte, továbbra is nemzeti ügynek kell tekinteni, hogy hazánk az ötkarikás éremtáblázat első tíz helyezettje között szerepeljen. Hangsúlyozta, ha más országok képesek a költségvetésük egy százalékát a sportra fordítani, akkor ezt nekünk is meg kell tennünk. Az egymilliárd forintos Forma–1-es jogdíjemelkedés kapcsán a sajtóban kibontakozott vitáról azt mondta, ennek megkapása élet-halál kérdés az élsport számára: „Ezt az összeget a következő kormánynak a leghamarabb el kell juttatnia a MOB-hoz. A mostani konzultáción azonban ennél többről volt szó. Ez a költségvetés el van szúrva, azon segíteni nem lehet. Én azt kértem a sportvezetőktől, készítsenek tervet a jövőre. Minél jobbak a tervek, annál jobban tudjuk fokozatosan növelni a sportköltségvetést.” Érdeklődésünkre, hogy mi a véleménye a Nemzeti Sporttanács háromszor százmilliárdos támogatási ötletéről, Orbán Viktor azt felelte, konkrét számokról ezúttal nem esett szó, a lényeg, hogy a sportot stratégiai ágazattá kell nyilvánítani, különben Magyarország nem lesz a sikeres emberek országa. Az olimpiarendezésről szólva elmondta, olyan állapotokat kell teremteni, hogy legyen esély egy sikeres pályázatra. Az állami pénzek elosztása terén újra főszerepet szán a MOB-nak.

Szinte napra pontosan egy éve az akkori illetékes miniszter, Gyenesei István szavaival kezdtük az éves sportfinanszírozásról szóló anyagunkat: „A 2009-es költségvetés nyertese a sport!” A tételes cáfolatot már a kijelentés pillanatában meg lehetett tenni, azóta könnyebb a dolgunk, hiszen kiderült, hogy gyakorlatilag a hetvenhét szakszövetség mindegyike kevesebb állami pénzzel gazdálkodhatott, mint annak előtte, más területekről, például a szabadidősportról nem is beszélve. Ezek után félve hallhattuk bő egy hónapja Mesterházy Attila, az MSZP azóta miniszterelnök-jelöltté is avanzsált parlamenti frakcióvezetője szájából a Gyeneseiéhez képest kevésbé hangzatos, de hasonló értelmű mondatot: „A jövő évi sportköltségvetés nem lesz vesztese a válságnak!”
Azért persze akad jelentéstartalmi különbség a nyertes és a nem vesztes között, így nyelvészeti elemzés nélkül is nyilvánvaló, hogy még az előző évnél is nehezebb helyzetbe kerül a szféra. A szocialista kötődésű sportvezetők közül Baráth Etele, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke állt ki Mesterházy mellett – aki nem mellesleg a Sportegyesületek Országos Szövetségének első embere –, hogy közölhesse, a kormány számításai szerint a tavalyinál 150 millió forinttal több jut a versenysportra, s összességében négyszázmillióval több az egész területnek a tavalyi 15,1 milliárd helyett. Ha most az ellenzéki riposztokat, cáfolatokat citálnánk, könnyen ránk lehetne fogni a politikai elfogultságot, vagy egyszerűen csak inteni egyet: az egyik fél ezt mond, a másik meg azt, lehetetlen rájönni, hol az igazság a számszaki bűvészkedésben. Csakhogy a kajak-kenu szövetség pártatlanul eldöntötte a vitát, hiszen vezetője állításával párhuzamosan (vagy inkább ellentétben) csatlakozott ahhoz a lapzártakor több mint harminc sportszervezethez, amely kinyilvánította: a Forma–1-es rendezési jogdíj egymilliárdos növekedése semmiképpen se terhelje a sportbüdzsét, sokkal inkább segítse hasonló összeg az olimpiai felkészülést végző szakszövetségeket, amelyek enélkül a tönk szélére kerülnének. A jelek szerint tehát mégis lennének vesztesek, ha minden maradna a régiben.
A F–1-es jogdíj eleve szálka sokak szemében, s nem is alaptalanul, hiszen a költségvetésben a magyar sportot terheli, a nehezen számszerűsíthető hasznát viszont a turizmus fölözi le. Varga Zoltán jelenlegi sportot felügyelő önkormányzati miniszter e felvetésre azt válaszolta, teljesen mindegy, melyik rubrikában tüntetik fel, ez az összeg (nagyjából a teljes sportköltségvetés negyede) úgysem maradna meg a szférában. Azt viszont még ő sem tudta megmagyarázni, miképp lehetséges, hogy miközben a kormány fennen ünnepelte a jogdíj csak szűk tízszázalékos idei növekedését, hogyan növekedett a tavalyi 3,2 milliárdos tétel idén közel egymilliárddal a büdzsé szerint. Ami testvérek között is egyharmad.
A további kisebb-nagyobb anomáliák szintén megérnének egy misét, a lényeg azonban nem feltétlenül az idei számsorok között keresendő. Hanem ott, hogy – ellentétben például Sárközy Tamás, a Nemzeti Sporttanács elnökének javaslatával, amely három év alatt háromszázmilliárd forintos injekcióval tenné rendbe az alulfinanszírozott magyar sportot – még csak próbálkozás sem történt az átlátható egycsatornás pénzosztási modell megteremtésére, a működési költségek lefaragására, az elodázhatatlan strukturális változások megindítására. Foltozgatás zajlik, ha zajlik egyáltalán különböző lokális lobbiérdekek mentén, ahol egymilliárd akár az életet jelentheti, de csak a következő zárszámadásig.