Szép új világrend

Az unipoláris után multipoláris berendezkedés, az euro- és Nyugat-centrikus helyett pedig planetáris szemlélet következik. A nagy- és középhatalmak az egyes földrészekhez köthető civilizációs pólusokba rendezőknek, amelyek önmagukban vett gazdasági, kereskedelmi, közlekedési és kulturális nagytereket alkotnak.

Fotó: Roman Samborskyi Forrás: Shutterstock

Grönland a világ legnagyobb szigete, területileg fele akkora, mint az Egyesült Államok, földrajzi értelemben pedig az észak-amerikai kontinens része. 1979 óta nem pusztán gyarmat, hanem Dánia autonóm tartománya, sőt társországa, amivel perszonálunió köti össze, státusa hasonló az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyarországéval. Az 57 ezer ember által lakott jégmező az Európai Uniónak nem, a NATO-nak viszont része. Az Egyesült Államok az alaszkai vásár évében, 1867-ben már egyszer meg akarta venni, aztán 1946-ban újra ajánlatot tett rá, Trump pedig már 2019-ben felmelegítette az ötletet és második elnökségének nyitánya óta napirenden tartja. Annál közelebb azonban nem jutott, hogy egy megállapodás révén űrbázist üzemeltet rajta (Pituffik), északnyugat-európai szövetségeseivel pedig a sziget hovatartozása miatt ellentétbe került.

Kanada, amely a világ második legnagyobb országa, körülbelül másfél magyarországnyival nagyobb déli szomszédjánál s több közös vonáson osztozik vele, mint Nagy-Britanniával, amellyel alkotmányjogilag csak az uralkodó személye köti össze. Az USA első számú exportpiaca Kanada, kivitele 17 százaléka ide irányul, ami egymagában kiteszi a kanadai behozatal felét. Fordítva úgy áll a dolog, hogy Kanada összes kivitelének háromnegyed része az Egyesült Államokba megy, amelyből a legfontosabb a nyersolaj, amit emezek hatvan százalékban északról szereznek be. Ha megvalósulna egy amerikai–kanadai energiablokk, az a világ gáztermelésének harmadát és olajkitermelésének negyedét adná, ráadásul kiegészülne hagyományos és ritkaföldfém-bányászatuk összevonásával, amelyben egyes ércek (arany, kobalt, lítium, nikkel, vas) tekintetében Kanada a világ élvonalához tartozik. Ekkor olyan szuperállam jönne létre a nyugati félteke északi részén, amely óceántól óceánig és a sarkvidéktől a karibi szigetvilágig terpeszkedik. Az észak-amerikai unió ötlete ráadásul nem most merül fel először: az 1898-as spanyol–amerikai háborút szorgalmazó Mahan admirális vetette fel 1894-ben, méghozzá gazdasági és kulturális okokkal érvelve mellette, Az angol–amerikai újraegyesülés lehetősége címmel.  

Miután a Panama-csatorna körüli korrupciós botrányba belebukott a francia építtető (innét származik a mi 1880-as években elterjedt „panamázni” szavunk), az Egyesült Államok átvette a Csendes- és az Atlanti-óceán közötti átkelést biztosító, a partok szintjeit kiegyenlítő műtárgy megépítését. Méghozzá olyannyira, hogy az átjáró területét 1903-ban egyszerűen kiszakította Kolumbia államból, Panama néven félig-meddig függetlenné tette, közvetlen környezetét pedig 1914-es elkészültétől egészen 1999-ig ellenőrzése alá vonta. Az amerikaik számára kereskedelmi és katonai okokból mindig is fontos volt az átjáró biztosítása (az áthaladó áruforgalom hatvan százalékban a mai napig amerikai), 1989–90-ben intervenciót is végrehajtottak, elnökét kábítószer-kereskedelem vádjával letartóztatták és Floridában elítélték.

Nemzetközi nagytérrend 

A nemzetközi kapcsolatok klasszikus, államok közötti jogrendje és a nagyobb régiók térrendje között legalább akkora a különbség, amint a korábbi, Egyesült Államok által szavatolt „liberális nemzetközi rend” (John Ikenberry) és a több nagyhatalom által kialakított befolyási övezeteken nyugvó erőegyensúly között. A világ jelenlegi átalakulása az egypólusútól a többpólusú berendezkedés felé halad, aminek messze még a vége. Szögezzük is le gyorsan, hogy a policentrikus berendezkedés még nem multipoláris, egy-egy nagyhatalom még nem pólus és a befolyási övezet sem automatikusan összefüggő területi integráció. Az átmenet idején azonban már megpillanthatjuk az eljövendő világrend körvonalait, amely határozottan egy nagyobb civilizációs tereken nyugvó többpólusú nemzetközi berendezkedést ígér.

Bár hatalmas kiterjedésű, egymással összefüggő országokat magában foglaló társulások léteznek másutt is (elég csak az Eurázsia kétharmadát lefedő Sanghaji Együttműködési Szervezetre vagy a Dél-Amerika 85 százalékát felölelő Mercosurra gondolni), Trump amerikai igénybejelentései nyomán merült fel, hogy Carl Schmitt nagytérrend-koncepciójának megvalósítására tör, főleg, hogy annak idején maga Schmitt is abból a Monroe-doktrínából indult ki, amelyet az iráni agressziót megelőzően az új washingtoni adminisztráció előképül választott magának. „Trump Schmitt nagyterekre vonatkozó elképzelésének szószólója” – fújt riadót a Guardian, a Harvard Emberjogi Központjából pedig azt mondták, hogy „Trump a legnagyobb hatalommal rendelkező, demokratikusan megválasztott vezető, aki valaha megpróbálta megvalósítani Schmitt világrendről alkotott elképzeléseit”. A New York Times szerint emiatt egyenesen „schmittiánus pillanatban vagyunk”, a Jacobinnál pedig úgy látják, hogy „eljött Schmitt ideje, őt olvassák a liberalizmus romjai között”. A Council on Foreign Relations gazdasági igazgatója meg is találta ennek okát: ha az USA saját nagyteret szervez maga köré, akkor Oroszország és Kína is ezt fogja tenni, mindez pedig két oldalról morzsolja fel a hidegháború utáni globális berendezkedést.

Carl Schmitt árnyékának reánk vetülését az élesebb szeműek már régóta észrevették. A posztmarxista Chantal Mouffe az amerikai unipoláris kísérlet csúcspontján, 2005-ben éppen rá hivatkozva írta, hogy „olyan pluralista világrendet kell elképzelnünk, amely több nagyobb térség és kulturálisan integrált pólus körül jön majd létre”. Nem sokkal később, 2007-ben az újjobboldali Alain de Benoist fogalmazott úgy, hogy Schmitt nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó gondolatai aktuálisabbak, mint valaha, köztük is az, amely szerint „a világ pluriverzum és nem univerzum”. 2026-ban annyit tett ehhez hozzá, hogy „a folyamatban lévő multipoláris világrend alapja valami olyasmi lehet, mint amit ő képzelt el a nagyobb térségek között”. Mint írta, ezek alapjai a mostanság kialakuló úgynevezett civilizációs államok lehetnek, a folyamat maga az amerikai világhegemónia ellenében hat, melynek visszaállítása „nem éppen schmittiánus dolog”.

De mit is írt Schmitt a nemzetközi kapcsolatokról? A weimari időszakban keletkezett szövegei egy részében már foglalkozott ezzel: 1923 és 1939 közötti írásai gyűjteményének címével szólva „harcban állt a Weimar–Genf–Versailles-rendszerrel”, azaz az I. világháborút lezáró nyugati antanthatalmak liberalizmuson alapuló világrendjének minden elemével. Figyelme 1938-tól fordult jó időre a nemzetközi kapcsolatok felé. 1939-ben beszédet tartott a Kieli Egyetemen a nemzetközi jog új, nagyobb területekhez kötődő verziójáról, amelyet az elkövetkező években több cikkel egészített ki és végleges formába rendezve 1941 nyarán adott ki negyedszerre. Címét így lehetne megadni magyarul: Nemzetközi nagytérrend a téridegen hatalmak intervenciótilalmával. 1942–45 között kezdte feldolgozni az eurocentrikus világrend felbomlásának történetét, amely 1950-ben jelent meg A Föld nomosza az európai közjog nemzetközi viszonylatában címmel. Ennek 1954-ben elkészült utószava, néhány folyóiratcikk és 1962-ben tartott madridi felszólalása zárta le az életmű nemzetközi-geopolitikai ciklusát.

Ezekben az írásokban Schmitt a korábbiaktól teljesen eltérő alapra helyezte a nemzetközi kapcsolatokat, amikor az absztrakt-univerzális nemzetközi jog helyett konkrét, területhez kötődő „népjogot” definiált. A nemzetközi kapcsolatok fundamentuma ennek értelmében az egy-egy nagyrégióban együtt élő, civilizációsan összetartozó népek önrendelkezése. A nagyterek, vagyis a területi-politikai és gazdasági-kulturális alapon létrejövő egységek kölcsönösen tiszteletben tartják egymást és nem avatkoznak bele mások belügyeibe. Mindezzel faramuci módon olyan antiuniverzalisztikus elvet fektetett le, ami az egész földkerekségre vonatkozna. A nagytér-koncepció tehát planetáris, de nem globális, egyetemes, mégsem univerzalista. Egy 1940-es kiegészítésében világossá is tette, hogy a nagytér ellentéte nem a kisebb regionális egység, hanem az univerzalizmus.

Schmitt nagytérrend-koncepcióját mindenestül az 1823-ban megfogalmazott és egészen az 1898-as spanyol–amerikai háborúig érvényben maradó Monroe-doktrínára alapozta, és lényegében annak minden kontinensre kiterjedő, nemzetközi-jogiasítását jelentette. Az utolsó, még az alapító atyák nemzedékéből származó James Monroe-ról elnevezett külpolitikai elv kihirdetésére akkor került sor, amikor a Szent Szövetséghez tartozó cári Oroszország Alaszka irányába terjeszkedett, a restaurált spanyol és portugál trón pedig megpróbálta visszaszerezni latin-amerikai gyarmatait. Amint Schmitt egy 1932-es cikkében írta, a Szent Szövetség volt a száz évvel korábbi Népszövetség, amellyel szemben a fiatal észak-amerikai köztársaság állt.

Az általa bevezetett fogalomról az írta, hogy „amit az üres, matematikai-neutrális térfogalmat meghaladó nagytérfogalmunk alatt értünk, az egy dinamikus-minőségi nagyság: a nagytér nem más, mint a jelenben folyamatban lévő, átfogó fejlődési irány eredményeként megvalósuló cselekvési, szervezési, tervezési terület. A nagytér számunkra mindenekelőtt olyan térség, ahol egymással összefüggő teljesítmények bontakoznak ki.” Ennek precedense lenne tehát a Monroe-doktrína, amely földrajzilag egybefüggő, külső erők által nem háborgatott, független államok önellátó és önrendelkező közösségét állapította meg. A nagyterek azonban, tette hozzá, „nem egymástól hermetikusan elzárkózó blokkok, hanem gazdasági és egyéb cserekapcsolatok folynak közöttük”. Végső elképzelése szerint a nagyterek közötti egyensúly beállta vezet el a többpólusú világrendhez. 

Carl Schmitt százada 

Ezen a ponton tegyük fel a kérdést, hogy mi a világrendszerváltás hosszú távú perspektívája? Ehhez először is le kell szögezni, hogy a világrendszerváltás folyamata valóságos világtörténelmi változást jelent, amely átalakítja a Föld térrendjét, rögzíti a megváltozott globális erőviszonyokat, új törvényt szab a nemzetközi kapcsolatoknak és módosítja a korszellem természetét. Az unipoláris után multipoláris berendezkedés, az euro- és Nyugat-centrikus helyett pedig planetáris szemlélet következik. A nagy- és középhatalmak az egyes földrészekhez köthető civilizációs pólusokba rendezőknek, amelyek önmagukban vett gazdasági, kereskedelmi, közlekedési és kulturális nagytereket alkotnak. Ahhoz, hogy ne kerüljön sor összeütközésre, a Föld kontinenseit, civilizációit és nemzeteit egyenrangúnak tekintő, mellérendelő berendezkedés szükséges.