Írt, vezényelt, (meg)győzött

Kocsis Zoltánnak igaza volt. Egyik interjújában úgy fogalmazott a minap, hogy Schönberg zenéjéhez is el lehet jutni, mert „nem olyan nehéz ez, nem kell túlmisztifikálni”. Neki valóban nem volt nehéz. Nyilván hónapok óta dodekafóniával fekszik és kel. De ez csak a látszat. Valójában pokolian nehéz feladatra vállalkozott, és végül zenetörténetet írt szombaton. Az utóbbi, az írás még könnyebb falat lehetett, de ezen a gigantikus, hihetetlenül koncentrált zenén – amelyet folyamatosan átszőnek filozófiai aspektusok – átevezni, mi több, uralni, formálni azt, nem kis teljesítmény. Még úgy sem, hogy tavaly nyáron már dirigálta az első két felvonást Miskolcon.
Előtanulmányok ide vagy oda, Reihe és a mögöttes filozófia ismerete ellenére ezt az operát nem lehet csak úgy, kisebb adagokban ízlelgetni. Nagy levegőt kell venni, fejest ugrani bele, és csak reménykedni, hogy nem fulladunk meg. Mert ez a veszély többször is fenyeget, különösen a második felvonásban, ahol a dráma besűrűsödése minden érzékszervünk fokozott figyelmére tart igényt. Kicsit segített, hogy még aznap rá lehetett hangolódni Schönberg A bibliai út című darabjával, amelyet a Kaposvári Egyetem színinövendékei adtak elő Rusznyák Gábor rendezésében. Maga a színmű eltörpült az opera monumentalitása mögött, de megadta az alaphangot.
Wolfgang Schöne maga volt Mózes, életre keltve Schönberg Michelangelo-hasonlatát. Pompás, makulátlan deklamációja mindig, minden ponton érthető volt. Színpadi jelenségként régi korok énekeseit idézte. Daniel Brenna Áronja sem volt kevésbé meggyőző, különösen annak fényében, hogy az énekes lázas betegen is vállalta a fellépést. Esendőségében is mélyen emberi volt. A kisebb szerepekben fellépőkre sem lehetett panasz. Keszei Borbála, Cser Krisztián, Lisztes László, Horváth István és az Ephraimit szerepébe beugró Horváth Ádám nemcsak a hangjukkal, hanem a mozgásukkal, mimikájukkal is formálták az előadást. A zenekar és a kórusok felnőttek az embert próbáló feladathoz. Nagyon úgy fest, technikailag nincs előttük kivitelezhetetlen.
A szcenikai megoldások ötletesen szolgálták az előadást, különösen a világítás. A betegség, a vér, az élet és a halál színei között a legötletesebb talán az aranyfüggöny-plasztika ragyogása volt az orgonaülés mögött az aranyborjú-jelenetben. Másrészt igen erőteljes volt a kórus eltolása a színpad bal oldalára, ahol masszív ellenpólust alkotott a jobb oldalon álló alakokkal, Mózessel, illetve Áronnal, végig fenntartva a feszültséget.
Az opera a komponista-dirigens (és a Schönberg-örökösök) jóvoltából immár nem Mózes, hanem Áron bukásával érhetett véget, illetve mindannak bukásával, amit az utóbbi képviselt. Bűnbakként való kiűzetését a pusztába, amely a szó legszorosabb értelmében veendő, már meg sem érhette, holtan esett össze.
Az előadás után többen mondták, laikusok, zeneértők és azt művelők is, hogy Schönberg eddig nem rendelkezett számukra különösebb vonzerővel – egészen mostanáig.
Kocsis Zoltán személyes diadala, hogy sikerült – ahogy ő maga mondta – „kompaktul megfogni” a művet, az előadás pedig reveláció volt, meggyőzte a közönséget arról, hogy „ez nem valamiféle marhaság”. Nagyon nem az.
(Arnold Schönberg: Mózes és Áron. Mózes – Wolfgang Schöne, Áron – Daniel Brenna, Nemzeti Énekkar, Honvéd Együttes Férfikara, Budapesti Énekes Iskola Kórusa, Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Vezényelt: Kocsis Zoltán. Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2010. január 16.)