Kolbász, kerítés, 2010

Gyakran halljuk az utca emberétől éppúgy, mint politológusoktól, elemzőktől, legföljebb eltérő fogalmazásban, hogy az ország lepusztult állapota, a gazdaság bénultsága, az adósságállomány, a rossz közgazdasági mutatók eleve meghatározzák a néhány hónap múlva megalakuló új kormány cselekvési terét. Vitatkozni ezzel meglehetősen nehéz, de a valóságtisztelet nem kell hogy egyúttal pesszimistává is tegyen minket. Meghatározottságaink sosem teljes mértékben szabják meg útjainkat. Még a diktatúrában sem mindenki érezte azt, hogy „minden mindegy”. Az első lépcsőfok a „nincs mit tenni”, a második a „minden párt egyforma”, a harmadik a „nem megyek el szavazni”. A negyedik lépcsőfokon már nem mi irányítjuk lépteinket. A közönyös, politikailag nem tudatos ember a legkönnyebben manipulálható.
Kevés veszélyesebb demagógia van, mint a „minden mocskos, ami politika” sulykolása. Nem véletlen, hogy a kádári értelmiségnek ez még mindig kedvenc lemeze. Közben az MSZP, akárcsak elődpártja a Kádár-rendszerben, nagy erővel sulykolja a politikai közömbösséget, a „bajok így is vannak, meg úgy is lesznek, szavazzatok hát újra ránk” üzenetét, s az erősödő kampány alatt ennek még száz változatával fogunk találkozni. Nyerni már nem fognak a szocialisták, de ha csak annyi sikerül nekik, hogy a jobboldalnak esélye se legyen egy kétharmados parlamenti többségre, az nekik már megnyugvás, mert megmaradt képviselőik mentelmi joga leszavazhatatlanná válik. Van ebben valami rémisztően groteszk: hogy akik ma kormányoznak vagy parlamenti munkájukkal segítik a kormányt, azoknak holnap az lesz a legfontosabb, hogy leszavazhatatlan mentelmi joggal rendelkező képviselők maradjanak. Micsoda ügyek lehettek, mekkora bulik folyhattak itt a háttérben, amelyekről még nem tudunk, ha ez a mentelmi jog ekkora érték lett! Dávid Ibolya sérthetetlensége, felelősségre vonásának elhúzódása jól mutatja, hogyan lehet megúszni a zavarosban halászást a képviselői mentelmi jog révén. S rajta kívül még hányan reménykednek abban, hogy kislisszolnak a törvény felfeslő szövedéke alól! Amikor tehát a baloldal áriákat hallat a jobboldal szörnyűséges előretöréséről, és félti a parlamentarizmust meg a demokráciát, akkor azért nem árt tudnunk, hogy a harc valójában a kétharmados többség híján leszavazhatatlan mentelmi jogért folyik, a felelősségre vonás elkerülése érdekében.
Mit várhatunk a 2010-es esztendőtől? Van, aki keményen kijelenti: kormányváltás után sem lesz kolbászból a kerítés. Mások, elrugaszkodva a földtől, képesek arról vitatkozni, hogy gyulai vagy csabai kolbászból legyen-e a kerítés. S vannak, akik azt mondják: lesz kolbász és lesz kerítés, mindegyik a maga helyén, azt pedig ellenőrizni fogjuk, hogy ne lehessen a kerítésből kolbászt készíteni. (Kis magyar kormányprogram.) Az, hogy a polgári oldal győz, valószínűsíthető, de aki a 2002-es választásoknak nemcsak tanúja volt, hanem át is élte, az tudja: soha nem szabad azt éreznünk, hogy a győzelem a zsebünkben van, amíg nincs rajtunk az a kabát, amelynek zsebe is van.
Nem is gondolnánk, de egész struktúrák épülnek fel az emberek közti kommunikáció mintájára. Egy nagyon egyszerű hasonlattal: ha egy kezdődő kapcsolatban, barátságban vagy éppen közös munkában valamelyik fél azt mondja, „ne várj tőlem túl sokat”, becsületesnek látszik ugyan, de hibát követ el. Mert előre szétrombol egy elképzelést. S bár szerénynek tűnik, valójában dölyfösen azt hiszi, minden kizárólag őrajta múlik, a másik csak statisztája, passzív „kültagja” a közös vállalkozásának. Vissza kell őt kérdezni: engem miért kalkuláltál ki ebből a dologból? Igenis sokat várok tőled, és te még nem is tudod, milyen sokra vagy képes velem és általam!
Valahogy így kellene elképzelnünk 2010-et. A kölcsönösség jegyében. Nincs, ne legyen többé felfelé mutogatás, „azokra, ott fönn”. Meg kellene mutatnunk – és meg kell, hogy mutatkozzék! –, hogy a „minden nemzetnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel” kijelentésnek pozitív tartalma is lehet. Hannah Arendt Heideggerrel vitatkozva azt fejtegette, hogy az igazság az emberek közti kommunikációban születik. Amikor Arisztotelész nyomán az embert zoon politikonként határozta meg, korántsem arra gondolt, amit túlpolitizált életnek nevezhetnénk, amely – igaz, egészen más módon – az ötvenes éveket éppúgy, mint mai hétköznapjainkat egyaránt deformálta. Sokkal inkább arra az emberre, akinek léte természetes velejárója az életét meghatározó összes tényező, így a politika alakításában való részvétel. Arendt nem véletlenül foglalkozott több írásában is azzal, hogyan hozhatók létre olyan politikai intézmények, amelyek feladata „a szabadság tereinek megteremtése és fenntartása”.
Sokan – joggal – biztató jeleket látnak a civil mozgalmak erősödésében. Az elmúlt évekre visszatekintve ne csak a negatívumokat soroljuk, attól nem lesz jobb kedvünk. Vegyük észre a pozitív hozadékát annak, hogy a rendszerváltás húsz esztendeje alatt igazából csak az utóbbi években mutatkoztak meg valódi erőkként a civil kezdeményezések. Azért nem kell ellanyhulniuk a kormányváltás után sem, mert ezek is „a szabadság terei”. Megváltozott funkcióval tovább kell erősödniük. A hatalomnak akkor is szüksége van kontrollra, ha – tételezzük fel az ideálist – a dolgok a saját legjobb lehetőségeik útján mennek. Nemcsak a demokrácia természete kívánja ezt, hanem a hatalomé is, amely ha erős, akkor az igazában való biztos tudat miatt hajlamos egyfajta elszigetelődésre, elszakadásra, ha pedig gyenge, akkor szintén leválik azokról, akikért van, volna, és tehetetlenségében arra jut, hogy önmagát csak kordonokkal és vízágyúkkal védheti meg, uralmát csak általuk tarthatja fönn.
Talleyrand szerint a Bourbonok „semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak”, mi pedig semmit se felejtsünk el, és hasznosítsunk mindent, amit csak megtanulhattunk a saját kárunkon az elmúlt nyolc év alatt. Lelkileg is fel kell készülnünk arra, hogy tömérdek támadásnak lesz kitéve az a kormány, amely 2010 késő tavaszán föláll, hiszen olyan politikai erőket szorít partvonalra, amelyek valakiknek nagyon kedveztek, de az sajnos nem a magyar lakosság volt. A támadások iránya és ereje tehát évekre bemérhető. Elképesztő, hogy minden, amiben ma európai viszonylatban vezetünk, kárunkra van, és minden, amiben utolsók vagyunk, másoknak van hasznára. Ez a dupla kifosztatás jellemzi ma az országot, ez jelöli ki a nullpontot, amelyről az új kormánynak startolnia kell.
Az Európai Bizottság legfrissebb jelentése szerint ma ez a mi lenyomott, kifosztott, jobb sorsra érdemes országunk adja a legtöbb közvetlen állami támogatást az óriáscégeknek az Európai Unió tagországai közül. (A külföldi cégek huszonötször több adókedvezményt kapnak, mint a hazaiak.) Nem tudom, hány ember számára mennyire nyilvánvaló, hogy ez az egyetlen hír önmagában elég ok lenne a jelenlegi kormány azonnali elzavarására. Jó, tudom, most már nem kell toporzékolni, néhány hónap, és választunk. De az még a jövő titka, hogy a Fidesz azzal, hogy nem kényszerítette ki az előre hozott választásokat, nyert-e annyit a réven, mint amennyit veszített a vámon. Majd ha megalakul az új parlament, akkor derül ki, hogy képes-e a jobboldal egésze fegyelmezetten együttműködni, vagy a Fidesznek arra kell tékozolnia erejét, hogy kétfrontos harcra kényszerül egy baloldali meg egy szélsőjobboldali politikai erő ellen.
Nyolc év alatt megedződtünk – de nem a fölösleges harcokra, hanem egy értelmesebb életre.