(mi a tespedés )

Én nem tudom, hogy a kívánság: boldog új évet, ami minden kevésbé boldog év végén elhangzik, ezúttal beteljesül-e. Természetesen nem egyéni boldogulásokra gondolok elsősorban, hanem az országéra: 2010-ben végbemegy-e az oly régen várt változás, ami nemcsak a politikai és a gazdasági rendszert érinti, hanem az emberek létmódját, világnézetét és úgynevezett szellemiségét is befolyásolja. Mostanra teljesen világossá vált, hogy ezt a változást, amelyet újjászületésnek is nevezhetünk (habár előzményeit csak a távoli múltban kereshetjük), egy párt vagy pártcsoportosulás, kormány és hatalom önmagában nem képes létrehozni. Ehhez közös akarat kell. Elcsépelt zsurnalizmussal élve: nemzeti megbékélés és összefogás, amiből hiányzik az előítélet, a kirekesztés és a gyűlölet.
Tudomásul kell vennünk, bár agyunk és szívünk nehezen törődik bele, hogy a világ két egységre oszlik, s különböző értékeket preferál. Ezt a kettéosztottságot nevezhetjük jobb- és baloldalnak, liberalizmusnak vagy konzervativizmusnak, polgárinak vagy szocialistának, mindegy, a demokratikus társadalmak így épülnek fel, jogrendjük, működésük, hatalmi váltógazdaságuk erre alapul. Könnyelműség volna kijelenteni – általánosságban –, hogy egyik jobb vagy a másik. Az egyensúly akkor borul fel, amikor az egyik oldal kizárólagosan hatalomra kerül, értékei eltorzulnak, megszűnnek, s az így kialakult téveszmék átitatják a társadalmat. A politikával és eszményekkel úgymond nem foglalkozó réteg, amely a lakosság jelentős hányadát teszi ki, ilyenkor átbillen az egyik oldalra, mintegy engedelmes bábja lesz a zsarnokságnak. Mindezek miatt aligha tekinthetjük a Kádár-kor úgynevezett nemzeti egységét valóságosnak.
Magyarország problémája szerintem ebben az álvalóságban gyökerezik, a Kádár-korban megalapozott egzisztenciák, kapcsolatrendszerek, vagyonok és attitűdök alakították ki a rendszerváltozás utáni baloldalt, a szocialista múlttal mintegy megfertőzve a jövőt. A nyugati demokráciákban ez a jelenség és folyamat ismeretlen, az európai liberalizmus és általában a baloldal ebben nem lát semmiféle veszélyt, még méltánytalanságot sem, sőt a Kádár-kori elit sok színeváltott képviselőjét elvbarátjának és szövetségesének tekinti. Ha megnézzük az MSZP jelölőlistáját, az a döbbenetes tény tűnik szemünkbe, hogy ismét azok szerepelnek az élcsoportban, akik annak idején a túlsó partról úsztak át az innensőre, a szocializmusból a kapitalizmusba, s továbbra is fenntartották, sőt továbbfejlesztették önérdekű, a szociáldemokrata alapértékeket figyelmen kívül hagyó szövetségüket. Ráadásul a hozzájuk csapódott ifjú szocialisták már teljes cinizmussal, csakis az érvényesülésükkel törődtek, különösebb erkölcsi, sőt köztörvényi aggályok nélkül. Úgy vélem, Magyarországon addig nem lesz változás, s nem jöhet létre egy új egyensúly, amíg ezek a bőségben tenyésző – lényegében életkoruktól függetlenül – avítt figurák el nem tűnnek a politikai porondról. Eltűnésük talán a magyar népességet is megszabadítja tévképzeteitől, s komolyan kész lesz segíteni bizalommal, együttműködéssel és főként munkával a fordulatot és a változást.
Sajnos a fent érintettek következtében, a magyar jobboldal sincs „töretlen” állapotban. A Jobbik közhelyigazságai és előítéletes megnyilvánulásai sokakat vonzanak, ugyanakkor sokakban keltenek ellenérzéseket.
A Fidesz a választási győzelem küszöbén nincs könnyű helyzetben. Ráférne bizonyos határozott innováció: az immár szocialista beütésektől mentes, jól képzett, harmincéves szakemberek bevonása a politikába és a kormányzásba.
Hogy ez az oldal egy pillanatig is tespedhet-e, én nem tudom…