Jobb tisztázni mielőbb, hogy ki kivel van. Az ultramozgalom eredetileg olasz, de ultrák mindenütt léteznek, ahol foci van. Persze nem ugyanolyan mértékben. A nyolcvanezres stadionok és az állandó politikai zűrzavar hazájában egy-egy ultracsoport komoly tényező lehet a klub életében (a Lazio melletti kemény fiúk csoportja, az Irriducibili korábban bele tudott szólni a játékosigazolásba is), a hosszú szurkolói énekek, kések és ipari kamerák otthonában viszont az ultra úgy néz ki, mintha nem is lenne az. Angliában ugyanis az önmagát komolyan vevő ultra mindent megtesz, hogy átlagos futballszeretőnek tűnjön, akit a rendőr nem vesz észre abban a pillanatban, ahogy kiszáll a metróból. Magyarország azonban nem Olaszország és nem Anglia, általában nincsen hömpölygő tömeg a meccsek előtt és után, a hivatalos szurkolói klubok pedig legtöbbször csak néhány száz emberből állnak. Az idevágó sztereotípia szerint „nem is érdekli őket a foci, csak a balhét keresik”. Valóban kérdéses azok szerepe a lelátókon, akik miatt ma már sokszor élvezhetetlenné válik a szurkolás, akik elriasztják a békésebb, családosan meccsre igyekvő drukkereket. Nem beszélve egyes hangadók zavaros, agreszszív társadalmi nézeteiről – amely vonatülések felhasogatásának üdvös voltától a fajgyűlöletig terjed. Ugyanakkor azt senki sem magyarázza meg, hogy az a bizonyos balhékereső srác miért hajlandó elutazni Debrecenből Zalaegerszegre egy hétközi kupameccsre, ha valójában nem érdekli a foci. Valószínűleg azért, mert itt valóban nem csupán arról van szó, hogy mit játszik a csapat, hanem mindez identitásról, politikáról, életérzésről árulkodik, s emellett folyik a foci örvén egy senki által le nem jegyzett törzsi háború, amelyben részt kell venni – és mindenáron győzni kell.
A magyar NB I. mezőnyében szereplő 16 csapat közül ebben a cikkben a Debrecen, a Ferencváros, az Újpest és a Videoton szurkolóit kerestük fel, mondják el nekünk, mit veszít és mit nyer az, aki ultra lesz.
„Csak érted élek, óh, Debrecen,
Történhet bármi, tiéd szívem.
S ha egyszer majd meghalok,
Síromban is rád gondolok!”
– Egy 1993-as Paris Saint-Germain–Marseille videóval indult az egész, ma pedig már saját klubházunk van, melyet száz százalékig mi magunk építettünk, és önerőből gründoltuk össze rá a pénzt – idézi fel a kezdeteket Pethe Tamás. A Debreceni Vasutas Sport Club, polgári nevén a Loki ma már legjelentősebb szurkolói csoportjaként ismert Szívtiprók Ultras Debrecen (SZUD) egyik vezetője – aki nem mellesleg a debreceni önkormányzat sportbizottságának is tagja – arra a kérdésünkre, hogy hozzájárul-e nevének közzétételéhez, csak azt válaszolja: „Azt hiszem, az elmúlt másfél évtizedben már mindenki tudja, hogy ki vagyok, ezért nekem felesleges rejtegetnem magam.” A Loki-szurkolók egyesületének a klubházába egyébként nem lehet csak úgy besétálni az utcáról, nem szokványos kocsma, mint volt korábban például a debreceni főutcán, a Piac utcán működött Loki söröző. Videokamerás beléptetőrendszer működik itt, és első pillantásra hűvös fogadtatásban részesül, aki nem tartozik a szigorúan vett belső maghoz.
– Ahhoz, hogy valaki tényleg ultra legyen, le kell tennie valamit az asztalra, és nem a mellét veregetnie, hogy voltam Liverpoolban a Bajnokok Ligája-meccsen. Mert én meg egyből visszakérdezek: lehet, hogy voltál Angliában, de nemigen láttunk mondjuk a hét végi Paks elleni idegenbelin. Ennyi! – mondja a beszélgetésbe bekapcsolódó Komáromi Gábor, akit szurkolói berkekben Komcsiként ismernek.
*
