A rendszerváltás rendszerének húsz évét tette mérlegre A rendszerváltás válsága (Századvég Kiadó, 2009) című angol és magyar nyelvű összefoglalójában G. Fodor Gábor politológus (Századvég, Budapesti Corvinus Egyetem) és Kern Tamás szociológus-politológus (Századvég, Pécsi Tudományegyetem). Munkájukban azt állítják, a rendszerváltozást nem az 1989–90-t követő időszak tükrében kell szemlélnünk, hanem előzménye, azaz a kommunizmus felől kell megközelítenünk. Az átmenetről szóló történeti és politológiai szakirodalom általános megállapításait alaposan átértékelő két szerző szerint a rendszerváltás három alapvető célkitűzése közül két fontos technikai jellegű feladat teljesült, a valódi cezúravonás azonban elmaradt. Míg ugyanis a demokratikus intézmény- és a parlamentáris többpártrendszer a piacgazdasággal együtt megvalósult, addig a kommunizmus utáni rendszert működtető domináns elit – gazdasági, politikai és szellemi tekintetben – maradandónak bizonyult.
Kern Tamás szerint 1989–90-ben „demokratikus átmenet” történt, vagyis lezajlott a rendszerváltás folyamata, amely azonban számos ígéretét nem teljesítette, és a posztkommunista elit állandósuló befolyása miatt kisiklott kísérlet maradt. G. Fodor Gábor úgy véli: alapvető változások történtek, de nem beszélhetünk forradalomról, még különböző jelzők (tárgyalásos, békés, demokratikus stb.) társításával sem. A két politológus megegyezik abban, hogy a megváltoztatott struktúráknál fontosabb és nehezebben megközelíthető jelenség az, ami folytonosságot mutat a kommunista múlttal. Ezt nevezik posztkommunizmusnak, ami nem más, mint „a kommunizmus folytatása más eszközökkel”. Utóbbi szakértő így fogalmaz: ugyan „létrejöttek a liberális demokrácia intézményei, de ezek változatlanul a régi logika fogságában vergődnek”.
A posztkommunizmus legfőbb jellemzője, hogy személyi összeköttetést, folytonosságot vagy teljes azonosságot tart az 1989 előtti harminc-negyven év berendezkedését működtető elittel. Kötetükben úgy írnak, hogy éppen emiatt nem lezárt folyamat a rendszerváltozás, hiszen a kommunizmus után a posztkommunizmus rendszerét is meg kell haladni – méghozzá lehetőség szerint jobbról. A rendszerváltás válságában ezt olvassuk: „a létező struktúrák mögött ma is változatlanul a posztkommunizmus gondolkodásmódja, logikája és személyekben megtestesülő kontinuitása uralkodik”. Az elitváltás elmaradása tehát alapvető hiba volt, hiszen 1989 után is a kommunista rendszer reformértelmisége, reformközgazdászai és balliberálissá szelídült ideológiája uralta a szellemi, politikai és gazdasági folyamatokat.
G. Fodor Gábor már korábban felmerült kifejezést alkalmaz a posztkommunizmust megtestesítő elit és logika folytonosságára. Úgy véli, egy „reformpárti ideológiai kontinuummal” van dolgunk, hiszen a hatvannyolcas új gazdasági mechanizmustól kezdődően szövetséges lett a rendszer fenntartásában a baloldali reformista értelmiségi és a technokrata politikus. Ez a szövetség kitartott ’89 után is, ideológiai szempontból pedig csupán annyi történt, hogy a Kádár-rendszer végére fellazult a korábbi marxista gondolkodás, de a haladás és a reform továbbra is a baloldali elit kitüntetett célja, kedvenc kifejezése maradt. Kern Tamás a progresszív, balliberális diskurzus lezárásának meg nem történését „az értelmiség társtettesi felelősségének” körébe utalja, mondván, nem sikerült megtörni 1989–90-ben a reformértelmiség közvélemény-formáló és nyelvhasználati uralmát.
A kötetben is hangsúlyt kap az a tény, hogy egy ideje gyengül a negyvenéves kommunista hegemóniát követő két évtizedes posztkommunista dominancia politikai és szellemi ereje, ami együtt jár a rendszerváltás rendszerével kapcsolatos társadalmi szkepticizmussal, valamint a politikai elégedetlenséggel, amelyet tetézett a 2006 óta érezhető kormányzati krízis és a Gyurcsány-rezsim eredménytelen reformdühöngése. G. Fodor úgy véli, hogy „ennek a baloldali értelmiségi habitusnak a morális integritása megtört, húsz éve nagyjából ugyanazt mondják, de a reformba mindig hiba csúszik”. A kommunista, reformértelmiségi előzményekkel bíró majd negyedszázados posztkommunista állapot repedezéséhez járult hozzá a másik szerző szerint az, hogy a szellemi klíma változik, az elit elfogadottsága drámaian csökken, és olyan alkotmányos, kormányzati válságot él át az ország lassan fél évtizede, amelyre 1989 óta nem volt példa. Mindketten megjegyzik, hogy a Kádár-kor és a posztkommunizmus között folytonosságot teremtő „csapat” leváltásának alternatívái között első helyen szerepel az elitcsere, a politika primátusának visszaállítása (mégpedig a posztkommunista újraelosztási menedzsment és mechanizmusreform gyakorlatának lecserélésével), a „tabuliberalizmus” száműzése és a felelős, jó kormányzás megteremtése.
Nyolcvankilenc nem vonult be úgy és olyan mértékben a nemzeti tudatba, mint ’48 és ’56. A társadalmi katarzis elmaradt, aminek okai között szerepel, hogy rendszerváltás címén értelmiségi- és elitkiegyezésről volt szó. A tizenöt–húsz éve érezhető, napjainkra felerősödő aggasztó válságjelenségek mögött a posztkommunizmus folytathatatlansága és a változást várók növekvő száma áll. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a rendszerváltás társadalmi megítélése romlásának okai között az elitváltás elmaradása, a bizalmi válság és a gazdasági kilátások romlása szerepel. A felmérések eredményei szerint a magyaroknak legalább fele hiányolta a rendszerváltás katarzisát.
A rendszerváltás rendszerének válságjelenségeivel foglalkozik hétfőn az Ősök tere.
Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szombat 15.05.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
