Szerencse fel!

„S ez a faj dicsekszik őse érdemével, / Híres hajdanával úgy hetvenkedik… / Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni / Mivelünk? Vajon nem fogja emlegetni / Orcapirulással e kor gyermekeit? / Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat, / Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk, / Messze elmaradtunk a világ sorától, / Kitöröltek a nagy nemzetek sorából, / Élni nem tudunk és halni nem merünk.”
(Petőfi Sándor: Van-e egy marok föld…)

Eltemettük az óesztendőt Szent Szilveszter napján, ki-ki a szokása, vérmérséklete, a maga – és pénztárcája – tehetsége szerint elbúcsúzott 2009-től. Nem sok örömben részeltetett bennünket az elmúlt év, gazdasági válságról, szegénységről, munkátlanságról, az immár ismerősünkként meglátogató járványról és a vezetésre kiválasztottak iránti bizalom mélypontjáról marad emlékezetes. Idehaza és másutt is. A világ a süketek párbeszédét láthatta azon a globális klímakonferencián, amelyena küldöttek talán épp az utolsó lehetőséget szalasztották el, hogy visszatérítsék az általuk képviselt emberiséget a semmibe vezető útról, és újabb bizonyítékát mutatták be a nyereségérdekelt gazdasági világrenddel szembeni tehetetlenségüknek. Itthon a mi vezetésünkre „kiválasztottak” szánalmas szellemi és politikai csődjének, törvényszerű bukásának és a már csak a napról napra való túlélési trükkjeiknek lehetünk tanúi.
Szélsebesen elszállt majd egy évtized azóta, hogy a magyarok királyságának millenniumát ünnepeltük! Az 1000. esztendő karácsonyára küldött koronát Rómából II. Szilveszter pápa az Árpád véréből származó Istvánnak, akit apja, Géza halála után az ország fejedelmének választottak a hívei, céltudatos diplomáciai munkával egyengették útját a támogatói. Ezer év múltával, 2000-ben egy ígéretes és reményteljes időszakban, méltósággal és örömmel emlékezhettünk meg a királyavatás és a magyar államiság történelmi évfordulójáról, most körül lehet nézni, hová jutottunk azóta…
Az új év első napján azonban ne a rosszkedv uralja a lelkünket, ne vegyen erőt rajtunk a tehetetlenség és kilátástalanság bénultsága és a düh. A reményvesztés a gonosz prémiuma, a harag semmit sem ér hatalom nélkül. Bízzunk benne, hogy mindennek elérkezik az ideje, törvényeink és hagyományaink szerint. Nem ez a tavasz lesz az első a történelmünkben, amikor egy baljós, dögszagú korszakot elfúj a friss tavaszi szél.
Szakrális néprajzunk nagy tudósánál, Bálint Sándornál olvashatjuk, milyen fontos volt elődeinknél búcsút venni a múló esztendőtől. Különösen a protestáns falvak hagyományában élt a szokás, hogy december 31-én kimennek a temetőbe, és a templom harangszava mellett elsiratják az óévet. A tiszteletes hálaadó beszédet mond, majd áldásért, lelki erőért, gondviselésért könyörög az új esztendőre. Az éjféli tréfás-komoly búcsúztatón e szavakkal koccintottak: „Gyászoljuk a halottunkat, / Üssük össze poharunkat!”, e hagyományok archaikus gonoszűző célzata kétségtelen – írta a „legnagyobb szögedi”, Bálint Sándor. De lapozzunk tovább újév napjára! A kiskarácsonynak is nevezett január 1-jét a régiek mások megajándékozásának, a jövendőre vonatkozó tervek, a munkálkodás megünneplésének szentelték. Mátyás kedvenc humanistája, Galeotti beszéli el, hogy újév napján ki-ki bemutatta a királynak mestersége szerszámát, a muzsikusok a hangszereket, a szakácsok az edényeket, a pincemesterek a kupákat, a szabók a tűt és az ollót, a lovászok a vakarót stb.; Mátyás a kürtökbe, fazekakba és más holmijukba ajándékokat – főként pénzt – dobott. E szokások még a XX. században is éltek, a dunántúli sváboktól a marosi székelyekig terjedően a gazdák megjutalmazták a föld termésére, a mezei munkára, a család életére és gyarapodására áldást mondókat.
Emlékezzünk meg az 1823. év első napján született Petőfi Sándorról is, az ő élete, szellemi, erkölcsi hagyatéka éppúgy erőt, bátorságot és hitet kölcsönözhet a csüggedőknek, bátoríthatja a tevékenyeket, mint az ősi vallások és kulturális tradíciók. 1847. december 31-én Petőfi, az első közös telüket töltvén ifjú feleségével szerény pesti lakásukban e sorokat veti papírra: „Hej, vannak ma számadások! / Háziasszony, házigazda, / Mit bevett és kiadott az / Év folytában, összeadja. / Vizsgálják a pénzes erszényt, / Mennyi volt benn s mennyi van még, / S törlik le a verítéket, / Mellyel azt a pénzt szerezték. / Feleségem, lásd, milyen jó, / Hogy minékünk nincsen pénzünk: / Nem piszkoljuk be kezünket, / S nem csorog a verítékünk.” (Szilveszter éje 1847-ben)
A nagy év, 1848 januárjának első napjaiban még mindig az édes kettesben múló napok ihletik versre: „Áldja istenét, kit istene megáldott, / Adván néki meleg hajlékot s családot. / Milyen boldogság most a jó meleg szoba, (…) / Ha van honnan rakni a kandallóra fát.” (A téli esték). Nem akarván nagyobbat mondani e lírai sorok idézésével, mint a költő szándéka volt, annyit csendben megjegyezhetünk, hogy 162 esztendő elmúltával egyre többen élnek e hazában, akiknek ennyi sem jut. De megszólalt Petőfi néhány nappal később már a másik hangján is, előrevetítve a közelgő tavasz sorsfordító történéseit is: „S ez a faj dicsekszik őse érdemével, / Híres hajdanával úgy hetvenkedik… / Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni / Mivelünk? Vajon nem fogja emlegetni / Orcapirulással e kor gyermekeit? / Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat, / Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk, / Messze elmaradtunk a világ sorától, / Kitöröltek a nagy nemzetek sorából, / Élni nem tudunk és halni nem merünk.” (Van-e egy marok föld…) Kissé megborzongtatják az ember hátán a bőrt e sorok, pedig Petőfi Sándorék még tetszettek forradalmat is csinálni…
Visszakanyarodva a jámbor szakrális és népi hagyományokra, idézzük fel az ilyenkor, esztendő kezdetén szokásos köszöntéseket. A magyar emberek a legsűrűbben boldog új évet kívánnak
– B. ú. é. k.! – egymásnak, bevallom, nem tudom, mikor jött divatba ez a formula. Gyanús, hogy hasonlítunk ebben az angolokra és amerikaiakra, akik szintén boldog (happy) 365 napot szeretnének maguknak és szeretteiknek évente, ami nem szerény kívánság a mai világban. A német nyelvterületen élőkre és praktikus gondolkodásukra sokkal inkább jellemző, hogy ők szerencsés (glücklich) új évet kívánnak egymásnak, sok évszázados tapasztalatból tudván, hogy a munka, a szorgalom és a leleményesség mindig megsegítheti őket, hacsak nem éri őket balszerencse (Unglück). A Selmecen diákoskodó Petőfi is biztosan jól ismerte a régi német bányászköszöntést, kimondva és sok helyütt leírva a keresztbe tett kalapácsok közé: „Glück auf!” A magyar bányászok Jó szerencsét!-tel köszönnek hagyományosan, az eredeti német változat azonban ennél többet jelent. Konkrétan: a mélybe leszálló, kenyérkereső ember reményét, legfőbb kívánságát, hogy életveszélyes munkája végeztével épségben visszatérhessen a felvilágba, a napfényes, biztonságos életbe, a családjuk körébe.
Ezt kívánjuk mi is most egymásnak, magunknak 2010-re! Szerencse fel!