Ismét eltelt egy év, és a rock and roll már megint nem váltotta meg a világot. Igaz, más se. Viszont ismét születtek jó zenék, jó dalszövegek, a magyar „könnyűzene” is viszonylag jól van, megint megesett néhány nagy dobás, és kimúlt két olyan rádióadó, amelyeket óriási felelősség terhelt a hazai zenei közízlés borzalmas állapotáért. A világban tovább folytatódott a parttalan vita a letöltősök és a szerzői jogosok között, változatlanul tömegek szeretnek zenét hallgatni (nézni) minősíthetetlen minőségben interneten és telefonon, kitalálták a DVD feltételezhető utódját, a blue rayt, lehet megint baromságokra pénzt kiadni, hogy tartva legyen a lépés. Tényleg lényegesen kifinomultabb a világ, mint egy katonai diktatúra. Ugyanakkor változatlanul csak lángvágóval lehet kirobbantani a celofánból egy CD-t, viszont akad, amelyik kimondottan szép.
Voltak szomorú és vidám évfordulók is, mint ahogy az idén is lesznek. Itt van példának okáért mindjárt egy: harminc éve, 1980-ban fejezte be pályafutását a föld valaha volt legnagyobb hard-heavy és még fene tudja, milyen zenekara, a Led Zeppelin. Abban alighanem konszenzus van, hogy a műfajt az Iron Butterfly találta föl, de a Vaspillangó olyan gyorsan szállt el, hogy még berozsdásodni sem volt ideje, így a nagyszerű feladat, az új rögeszme elterjesztése a Zeppelinre várt, amely maradéktalanul végre is hajtotta. Vas után ólom: a rendszer periódusai. A Zepp a kor legizgalmasabb bázisán, Nyugat-Berlinben adta utolsó koncertjét, aztán nyolcvan szeptemberében meghalt John Bonham (Bonzo), a zenekar dobosa. A halálát megelőző huszonnégy órában a halottkém nyilatkozata szerint negyven vodkának megfelelő mennyiségű szeszes italt fogyasztott. Huszonnegyedikén történt mindez Page új windsori házában, a házigazdával és Planttel a basszusgitáros, Jones közölte a lesújtó hírt. Ami ezután következett, szintén rendkívül tanulságos. Abban a pillanatban mindenki tudta, hogy a Led Zeppelinnek is vége. Plant a tragédiát megelőzően úgy gondolta, hogy a zenekarnak „szüksége van arra, hogy a tagjai összeüljenek, és meghatározzák az új irányt”. Aztán a következő kommünikét adta ki: „Nagyon közel álltunk egymáshoz, egymást hajtottuk, és teljesen összetört a halálhíre. Én talán közelebb álltam hozzá, hiszen egy vidékről származtunk. Tényleg semmi késztetést nem éreztem a folytatásra, miután ő elment.” Jimmy Page, aki nem adott ki közleményt, és magába zárkózott, később ezt mondta: „Sértő lett volna bárkit is keresni John Bonham helyére csak azért, hogy a Led Zeppelin fennmaradhasson.” John Paul Jones: „Először dühöt éreztem. Iszonyú veszteségnek tűnt. Aztán jött a halandóság érzése – elvégre bármelyikünkkel megtörténhetett volna. Nehéz időszak volt.” Peter Grant, a banda menedzsere, aki a legkeményebb csávónak számított a szakmában, így emlékezett a nehéz időszak kezdetére: „A temetés után mind Jerseyre mentünk. Meggyűlt a bajunk a londoni Evening Standarddel, ugyanis a lapban szörnyűséges dolgok jelentek meg. Amikor visszajöttünk Jerseyről, kibéreltem egy termet a Savoyban délutáni teázásra. Rám néztek, és megkérdezték, mit gondolok. Azt válaszoltam, nem lehet folytatni, mert ez a dolog négyükről szólt. Megkönnyebbültek, mert ők is pontosan így gondolták.”
Valami véget ért. December. A Led Zeppelin hivatalos közleménye: „Szeretnénk tudatni, hogy drága barátunk elvesztése, a családja iránti mély tisztelet és az a tény, hogy a zenekar összhangját menedzserünkkel együtt megbonthatatlannak érezzük, arra a döntésre vezetett bennünket, hogy nem folytatjuk.” És itt megéri megállni egy pillanatra. Gyűjtsük össze a sátánizmussal is számtalanszor összekapcsolt maradék Zepp reakciójának kulcsszavait: egy vidék, sértő, halandóság, bármelyikünk, barát, család, összhang. Pedig itt „csak” egy dobosról beszélünk! És félreértés ne essék, a Led Zeppelin hihetetlenül sikeres üzleti vállalkozás volt már akkor is. Ma ez nagyjából úgy megy, hogy földet rá, aztán előre. Erre a legnyomorultabb példa a hamvába holt Queen. A történetet Keith Shadwick Led Zeppelin című, vizuálisan is lenyűgöző könyvéből ismerem, de nem kell elkámpicsorodni, a mű tele van ennél sokkal vidámabb esetekkel is, alapos, mint egy reggeli madáretetés.
A Led Zeppelin legméltóbb örököse természetesen a Cult zenekar volt, de vele valahogy úgy járt az emberiség, mint az Iron Butterflyjal, így aztán a Guns N’ Roses aratott helyettük. Hogy ez miként történhetett meg, annak megértéséhez a legjobb forrás Marc Canter Reckless Road (A Guns N’ Roses és az Appetite for Destruction születése) című könyve. A mű tulajdonképpen vaskos, interjúkkal tűzdelt fotóalbum, ami nem meglepő, tekintve, hogy a szerző lelkes amatőr fotósként kezdte pályafutását. Az volt élete legjobb döntése, amikor kitalálta, hogy dokumentálja testi-lelki jó barátja, Saul Hudson gitárossá válásának göröngyös útját. Így aztán, amikor a cimbora Slash néven „a világ legveszélyesebb bandájának” és egyben korának megkerülhetetlen arca lett, Canternek már gazdagabb archívuma volt a Gunsról, mint az FBI-nak. Az első bulitól kezdve mániákusan fényképezett, és ezzel természetesen behozhatatlan előnybe került azokkal a kollégáival szemben, akiknek meg kellett elégedniük azzal, hogy egy-egy koncert első három száma alatt kiverjék egymás fogait a teleobjektívvel.
Slash azt mondja Canterről: Marc a legjobb barátom, azon kevesek közé tartozik, akik kitartanak mellettem. Ő a legmegfelelőbb személy arra, hogy elmondja a Guns N’ Roses történetét. Egy másik veszélyes srác, Duff ekképpen nyilatkozik róla: „Amikor a Guns N’ Roses megalakult, Marc olyan volt, mintha a banda hatodik tagja lenne. Kezdettől fogva hitt bennünk, és már akkor jobban látta, mi lesz a zenekarból, mint mi magunk.” Igen, jó időben jó helyen, ez gyakran elég is. A Guns ma mintha kevésbé tűnne kultikus zenekarnak, mint amennyire várható volt, de ne feledjük, amikor annak idején váratlanul megszólaltak a Paradise City kezdő gitárhangjai, tömegek érezték úgy, hogy végre megint megváltozott valami a rock and roll világában.
Ha nézegetjük az album fotóit, feltűnik, hogy a zenekar korai periódusában a tagok úgy néztek ki, mint egy tipikus kaliforniai posztglamrock-banda, tehát borzalmasan. Mint mondjuk a Mötley Crüe. A Mötley Crüe persze soha nem volt akkora hatással a rockzenére, mint Slash és tettestársai, viszont róluk is megírtak már majdnem mindent, ami megtörtént velük, valamint azt is, ami véletlenül mégsem. Létezik ugyanis az a teória, mely szerint a rock and roll olyan, mint a szex, annál jobb, minél mocskosabb. Nos, ebből a megközelítésből a Mötleynek is helye van a rock emlékművének falán, és ennek megértésében segít Neil Strauss könyve, a The Dirt (A mocsok). Négy párhuzamos életrajz a négy vaddisznóról, dokumentarista megközelítés, de a biztonság kedvéért, „az ártatlanok védelme érdekében a nevek és személyek beazonosítását segítő részletek közül sokat megváltoztattunk, több karaktert összevontunk a könyvben”. És akkor még az ajánlás: „Feleségeinknek és gyermekeinknek, abban a reményben, hogy talán megbocsátanak nekünk mindazért, amit tettünk.” Egyébként abból derül ki, hogy Strauss könyve jó, hogy azoknak is érdekes, akik egyébként nincsenek elájulva a macskanadrágos surmóságtól.
A Jethro Tull lábnyoma persze sokkal nagyobb. Mivel a popzene történetének egyik legszebb fejezetéről van szó, örömmel jelentjük, hogy megjelent a zenekar Live at Avo Session Basel című koncert-DVD-je. Túl öregek a rock and rollhoz?
Keith Shadwick: Led Zeppelin (Cartaphilus Könyvkiadó, 2009) l l l l l
Marc Canter: Guns N’ Roses (Cartaphilus Könyvkiadó, 2009) l l l l l
Neil Strauss: Mötley Crüe (Cartaphilus Könyvkiadó, 2009) l l l l
Jethro Tull: Live at Avo Session Basel 2008 (Warner, 2009) l l l l l
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
