A magyar médiának már csak egyetlen hagyományos évbúcsúztató műsora maradt, a szilveszteri rádiókabaré, amelyik talán azért bizonyult életképesnek, mert nem muszáj épp szilveszterkor meghallgatni. Van ismétlése, megtekinthető darabonként is, bármikor elővehető. Kár, hogy a Magyar Rádió mostanában ezt nem használja ki, helyette pazarol a fiatal humoristákkal. Pedig a humorista alkotó lélek, akit még a nyilvános kudarc folyamatos esélye is terhel. Nem szabadna tehát hetente új produkcióra kényszeríteni, ahogy ezt mostanában a Magyar Rádió teszi sűrűre tervezett kabaréműsoraiban. A gyors amortizáció miatt azok is felkerülnek a főtáblára, akiknek a gyakorlópályán kellene még tempózniuk. Sőt, ott meg is kapaszkodnak. Azután a teher alatt nem nő az a pálma.
Sándor Györgynek, Fábry Sándornak, Dolák-Saly Róbertnek azonban már nem nagyon kell forgatnia a fejét, hogy kinek adja át a stafétabotot. Érkeznek, akik kikapják a kezükből. Litkai Gergely, Kőhalmi Zoltán és Bödőcs Tibor már középgeneráció, ők a „kis öregek”, akiknek árnyékában újabb sarjak nőnek. És kimondottan jó tapasztalni, hogy az új generáció tagjai egy-egy munkára összeállnak, egymásért is drukkolnak. Ez pedig, amint Beliczai Balázs jókedvű és tehetséges szilveszteri stand upjából is kiderült, ismét visszahozhatja a régi jó világot. Van kedvük egymást is ugratni, ami a magyar szellemi közéletben már kihalóban lévő műfajnak látszott, pontosabban lényege a kereskedelmi televíziókban amortizálódott.
A B. ú. é. k. 2010 című rádiókabaré a szokásos rend szerint folyt. Volt konferanszié (kettő), voltak magánszámok és jelenetek, még egy zenei produkció is, voltak gyengébb darabok és nagyon erősek, és néhány ismert szereplő mellett néhány új. A B. ú. é. k. 2010 színvonalát tekintve nem volt rosszabb, sem jobb, mint elődei, de egyvalamiben feltűnően különbözött: szakított a magyar politikai kabaré rossz hagyományával. Nem volt benne egyetlen pillanat sem, amelyből a hallgató eldönthette volna, merre húz. Mégis közéleti kabaré volt, a szó legtisztább értelmében, bár e témakörben manapság nincs nehéz dolga. Nagy társadalmi abszurdunkból, a magyar politikai valóságshow-ból szemezgetni élvezet lehetett Trunkó Barnabásnak és szóvivő társának, Litkai Gergelynek, akinek értelmiségi attitűdje jól működik, a látszólagos tétovaságból erősebbet ütnek a poénok.
A szereplők közül Kovács András Péter szorgalmas és nagyon szereti a színpadot, bár a kevesebb olykor több lenne. Pataki Balázs új, ígéretes tehetség, és épp ott jelentkezik be, ahol a legnagyobb a hiány: a jelenetírásban. Kövesdi Miklós Gábor Télapója éppoly cinikus, mint a világ körülötte, Dombóvári István fejlődése szembetűnő. A közönség mindig hálás, ha olyan jelenetet kap, amelyiknek a szereplőit már be tudta lőni. A szerzőnek is könnyebb, ha sorozatot írhat, mert megvannak a kapaszkodói. Litkai Quasimodója ezúttal az abszurd lantművészes feleségkereső show továbbabszurdizálása („Kényeztesd szájjal a púpomat!”), Hadházi László mesterségek titkai sorozata pedig folyamatos ötletbörze. Hadházi mára mindenes lett, ha kell, ír, ha kell, beszél, ha kell, színész. Nagy szükség van rá. A műsorvég mindig a nagyágyúké, még ha ez Kőhalmi és Bödőcs között Varga Ferenc Józsefre nem is tűnik helytállónak. Csakhogy Sinkó Péter szerkesztői minőségérzéke mégis odatette, nem is méltatlanul. Varga jelenetíróként egyre jobb. A legvége Sándor Györgyé egy rövid Radnóti-idézet a Nem bírta hát…-ból. Már nem a Stefánia-palotából, hanem a stúdióból. Sándor György már azt is tudja, mikor szabad komolynak lenni.
(B. ú. é. k. 2010, Kossuth rádió)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
