Én nem tudom, van-e a szocialistáknak és az álliberálisoknak most, néhány héttel az országgyűlési választások előtt más érvük és reményük, mint a Jobbik. Az elmúlt néhány esztendőben sok olyan emberrel találkoztam, aki politikai értelemben nem találta a helyét a rendszerváltott világban, s hisztérikusan szavazott hol erre, hol arra, hol jobbra, de inkább balra Csurkától Torgyánon át Gyurcsányig. Különös, hogy ebben a furcsa kavargásban szegény jó Thürmer Gyulát egyszer sem röpítette el a népharag a parlament küszöbéig. Ez sajnálatos módon arra is utal, hogy a szélsőbaloldali, sőt a kommunista érzelmű szavazóknak is több eszük van, mint a halálra sértett és időnként felpaprikázódó, úgynevezett jobboldali radikálisoknak, akik fogékonyak arra, hogy sanyarú sorsukért általában mindenkit hibáztassanak; magyarságukat, hitüket, reményeiket belefojtva a gyűlöletbe.
Számos körülmény arra utal jelenleg, hogy Magyarországon többségben vannak a konzervatív, jobboldali, nemzeti érzelmű emberek, akik úgy vélik, miszerint a Fidesz jól és hatékonyan képviseli érdekeiket, s alkalmas a nemzeti értékek védelmére, és ha kormányra kerül mint politikai formáció, képes egy alapvető társadalmi, gazdasági, erkölcsi és kulturális megújulás elindítására. Ez a többség természetesen nem jelenti azt, hogy a Fidesz támogatottsága állandó, hogy mostani hívei eszmei értelemben, vagy ha úgy tetszik, mentálisan stabilak, és elvárásaik egybeesnek a gyakran türelmet, sőt áldozatokat is követelő polgári attitűddel. Egy részüket a jobb anyagi lét reménye vonzza, rokonszenvük ebből a reményből, de a Gyurcsány-korszak embertelen, ostoba, cinikus tevékenységeiből is sarjad. Néhány tízezer kivételezetten kívül a szocialisták és álliberális partnereik szinte mindenkit megaláztak és megnyomorítottak: kit nemzeti érzéseiben, kit erkölcsi létében sebeztek meg, az új többségtől pedig elvették a szociális biztonság illúzióját is. Józan fejjel szemlélve az eseményeket világos és egyértelmű, hogy a jelenlegi helyzetért az MSZP és az SZDSZ felelős, legyen bár szó nemzeti nyomorról, éledő rasszizmusról, antiszemitizmusról, egzisztenciális félelemről, roma–magyar ellentétről, az ország tekintélyének vesztéről. A szocialisták idézték elő idétlen kormányzásukkal, korrupciós ügyeikkel, magyarságunk semmibevételével azt az állapotot, amelyben leledzünk, amin a Fidesz változtatni akar, törvényes és hangsúlyozottan demokratikus eszközökkel, hatékonyan, okosan, mértéktartóan, de a felelősségre vonás szükségességét nem tagadva.
Egyértelmű, hogy a szocialistákkal s más baloldali politikai kezdeményekkel összevetve szakértelemben, hozzáértésben, a nemzet iránti elkötelezettségben, sőt tapasztalatban és erkölcsi értelemben a Fidesz a jobb. Azt sem lehet immár vitatni, hogy Orbán Viktor kabinetje nyújtotta a legjobb, legkiegyensúlyozottabb teljesítményt a rendszerváltozás óta regnált kormányok közül, bizonyos értelemben folytatva azt, amit Antall József lehetetlen körülmények között kezdett el, de sikerre nem vihetett. Ha Magyarország valódi eszmei állapotát akarjuk szemügyre venni, akkor 1994-re kell gondolnunk, amikor az MSZP–SZDSZ-koalíció kétharmados többséget szerzett. Az 1998-as jobbközép győzelmet mintegy esetleges válaszként foghatjuk fel a Horn–Bokros-féle népnyomorításra, aminek feledéséhez négy év és néhány szocialista ígéret elegendő is volt. Hiába, hogy Orbán miniszterelnökségének idején hallgattak a szélsőségek, csökkent az államadósság, meggyorsult a gazdasági növekedés, s mondhatni, rend és béke volt. 2002-ben mégis az MSZP lett a jobbik. Az ezt követő közel nyolc év elegendő volt ahhoz, hogy a szocialisták szétzilálják a rendet, s ténykedésükkel a gyűlöletet tegyék lételemmé, felpumpálva ezzel a gyűlölettel a Jobbikot.
Hogy ki lesz a rosszabbik a két véglet közül, én nem tudom…
origo.hu
Ennyit keres egy mérnök Magyarországon
