A keleti látóhatáron kezd világosodni az ég alja, nincs még fél hét. – Maguk is mindig ilyen korán kelnek? – kérdi derűsen José Cesar Eusébio Tajola doktor a fülöpházai orvosi rendelő ajtajában ránk várva. A hónap második csütörtökén a portugál orvos rendre felkeresi a tanyavilágban élő idős embereket. A lakosság fele ugyanis még mindig külterületen él, jó részük nyugdíjaskorú, autójuk nincs, de egyébként is nehezen mozdulnak ki otthonukból.
– Hol egyiküket látogattam, hol a másikukat, aztán szép lassan megszokottá vált az érkezésem – emlékszik a két évtizeddel ezelőtti kezdetekre Tajola doktor, aki Lisszabon mellett született, majd hazánkban a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen tanult. A diploma megszerzése után Magyarországon talált magának feleséget, 1988 óta él a Bács-Kiskun megyei Fülöpházán. Azóta rendszeresen érkezik, függetlenül attól, betegek-e a tanyák lakói. – A kör változik, belépnek újak, és sajnos egyre többen hagynak itt bennünket örökre. Az ő helyükre pedig már nincs, aki kiköltözzön – állapítja meg, miközben borzalmas utakon döcögünk.
Tízből egy ember költözik vissza
– Az a ház elhagyott, a mögötte álló és az amelletti is – mutat a doktor a roskatag vályogépületekre, mialatt befordulunk első állomásunkra. A Fülöpházához tartozó tanyavilág legtávolabbik pontjára érünk; a girbegurba karókból vont kerítés tövében kérges karú gémeskút áll. Kávája meghajlott, régen nem használhatták, üres a düledező kutyaól is. A kaput előre kinyitották nekünk: a hajlott hátú aszszony egy vödörre támaszkodva jár az udvaron, nyomát még őrzi a sár.
– Előfordult, hogy én szabadítottam ki a nénit a házból, mert a félméteres hó miatt nem tudta kinyitni az ajtót – meséli a doktor, amint az ólak mellett haladunk; a gazdasági épületekben csak tüzelőt látunk, mert a tulajdonos tyúkjait elvitte a menyét, ereje, pénze már nincs pótolni azokat. Kun nénié az egyetlen ház a tanyavilágban, ahol nincs villany. A nyugdíjas asszony úgy van vele: ha több mint nyolcvan évet leélt áram nélkül, már nem vezetteti be.
Odabenn gyér fény fogad, nincs hideg, a sparheltban pattog a tűz, de így sem lehet több 15 foknál. A padlón homok ropog a talpunk alatt, a kicsiny konyhában mindenfelé lavórok, vödrök, bennük fahasáb. A 88 éves asszony ágya az ablak alatt, a bejárati ajtóhoz közel áll, azon ülve várja a vizsgálatot. Miközben Tajola doktor a madárcsontú nyugdíjas pulzusát méri, ő régi emlékeket elevenít fel: a „negyvennégyes háborúban” elhunytakat, rég eltávozott rokonokat, majd lányait, unokáját hozza szóba minden átmenet nélkül. Az orvos érdeklődik, a néni beveszi-e az orvosságot, és jut-e étel az asztalra, de Kun Józsefné megnyugtatja: tegnap is hozott neki a szomszéd paradicsomos húsgombócot. Az asztalon egy repedt, lefordított tányér, a sparhelton egy poros vörös lábas igazolja szavait.
Visszatérünk a saras, göröngyös útra. A hajdani tanyasi iskolában már megszűnt az oktatás, az épület is az enyészeté lett. Érdeklődöm a közbiztonságról, de Tajola megnyugtat: az itteniek figyelnek egymásra, ha idegen autót látnak, felírják a rendszámát. És Kun nénit sem hanyagolják el, a szomszédok mellett a tanyagondnoki szolgálat dolgozói is meglátogatják, bevásárolnak neki hetente többször.
Bekanyarodunk a következő tanyára, ez valamivel rendezettebb az előzőnél. A sárgára festett házban megállt az idő: a vidéki otthonok évtizedekkel ezelőtti jellegzetes tárgyai, a faházikós hőmérő, a háromkarú csillár és a zöld kredenc díszíti Farkas Dömötörné otthonát. – A kórság gyűjjön erre a hidegre, olyan mérges vagyok rá! – bosszankodik Farkasné, mert folyton fázik; pedig itt sokkal kellemesebb a hőmérséklet, mint Kun néninél. Az asszony ülve fogad bennünket, térdprotézise miatt csak járókerettel tud közlekedni. A doktor először a legújabb, kórházban kapott leleteit veszi szemügyre.
Vérnyomásmérés, szívritmus-, légzésvizsgálat következik. Farkas néni panaszkodik, hogy az ujjai nem mozognak már úgy, ahogy rég, ám Tajola doktor elárulja, ínhüvelyei elöregedtek, begyulladtak, és szorítják a néni szorítóinait. Kiderül: mielőtt nyugdíjba ment, évtizedeken át teheneket fejt. Az orvos kenőcsöt javasol, ami a többi gyógyszerrel együtt több ezer forintba kerül. Olykor havonta hatezret is kiadhat pirulákra, kenőcsökre egy-egy idős ember.
Amint a szomszédos tanyára tartunk, dérlepte félkész ház mellett visz utunk. A doktor sajnálkozva megjegyzi, nem a megújulás az általános, tíz itt felnövő gyerekből jó, ha egy tér vissza. Öregszik a kiskun tanyavilág: a lakosok nagy része hetvenen túli, de nem ritka a nyolcvan-, kilencvenéves idős ember sem. Fülöpházán a közelmúltban ünnepelte az egyik nyugdíjas a 100. születésnapját.
„Ez a kommunizmus
elbuktatott tisztára”
Kuruczék hatalmas földje egészen a földútig ér. Lassie, a német juhász már várja Tajola doktort: évek óta a terepjáró előtt szaladva kíséri be a házig az orvost.
Hatalmas udvarra érünk, a csűrben traktor áll, az udvaron megannyi szárnyas. A gazda, Jenő bácsi gyorsan túlesik az orvosi vizsgálaton, megy is vissza az udvarra – a gazdaság a mindene. Büszkén mutatja Gyurit, a piros tarajú kakast és a pár napja született kisborjút, ám keserűen szögezi le: „Engem ez a kommunizmus elbuktatott tisztára.” Mondja, amit termel, nem tudja eladni, még a tavaly leadott szőlőjét sem fizették ki neki. – Minden termény után háromszor-négyszer is adóznunk kell, ezt nem bírjuk el. Ha vetünk valamit, a vetőmag, a szántás, a cséplés után is leveszik az adót. Ha a kukoricán felhizlaljuk a malacot, abból is. A száz százalékból a végére nem marad nekünk semmi, csak a beintés – legyint lemondóan a 78 éves gazda.
Az orvosi vizsgálattal közben végző Kurucz néni annyit tesz hozzá: bár két tehenüket rendszeresen fejik, jobbára megszokásból, mert a tejért is rendkívül keveset fizetnek.
A tanyasiak nemcsak az elöregedéssel, a betegséggel és a magánnyal küzdenek, de a mezőgazdasági munkák hiábavalóságával is, a tönkretett tanyavilág fuldoklását testközelből érezzük.
Indulunk. Lassie a terepjáró előtt nyargalva kísér a szomszédba. Az udvaron két korcs ugat, a macska érkeztünkre rebben ki a kutyaólból. A ház belülről igen takaros; az ebédlőben míves fakredenc, a falakat is nemrég festhették.
Farkas Gábornénak nincsenek jó hírei: férjének csak kucsmája pihen az egyik széken, jelezve, hogy a 83 éves családfő kórházba került. A tanyavilágban nehéz rábeszélni az időseket a kórházi kezelésre, nincs az a pénz, amiért elhagynák az otthonukat, olykor inkább meghalnak. Ezért fontos José Tajola missziója, még ha a betegek sokszor kérik is arra, otthon gyógyítsa meg a bajaikat. Hiába hivatkozik a portugál orvos arra, hogy vannak esetek, amikor ő már nem segíthet.
Farkasék esete is erre példa: a férfi állandó köldöksérve, siketsége és magas cukorszintje ellenére sem hagyta magát kórházba szállíttatni. Ezúttal sem. Kiment az árnyékszékre, vissza már nem ért, a felesége talált rá a hóban, ájultan.
– Legközelebb szóljon nekem, mama – inti Tajola az idős nőt.
– Persze, hogy aztán az én anyámat szidja! – vág vissza az asszony, aki maga is súlyos csípő- és térdízületi kopással küszködik. Megbeszélik, ha az öreg hazakerül, mindenképpen jelentkezik az asszony.
Doktor Tajola nemcsak a szerveket igyekszik gyógyítani, gyakran a lelkeket is ápolja, a legtöbb idős embernek ugyanis ő jelenti az egyetlen kapcsot a külvilággal. Sokuknak már nincs rokona, a szomszéddal pedig nem mindig osztanak meg bizalmas dolgokat.
Marozsiék felé fordulunk. A tanyán három generáció él együtt; a szegényes szobák egyikében kellemes melegben ül a hajlott hátú, kedves arcú Marozsi néni. A testvére nemrég kapott agyvérzést, az idős asszony is ettől tart.
– Ez a bajom nekem, ez a nyolcvan év – panaszkodik a fehér hajú asszony.
– Én sem lettem fiatalabb, mama! Amikor idekerültem még épp csak betöltöttem a harmincat, akkor még maga is csak hatvan volt – feleli nevetve az orvos. Gyanítom, humoráért (is) szeretik az itteniek a portugál orvost. Vizit után megállapítja: Marozsi néninek jó a szívritmusa, és rendben van a vérnyomása is. – Nem kell tartania agyvérzéstől – nyugtatja kedvesen a páciensét.
Ötezer forint fél hónapra
Almásiné tanyájára behallatszik az 52-es út zaja – közel és mégis oly távol a világ. Udvarán macska bújócskázik a lábunk között, amíg a lóistállóig érünk. A pedáns rendben ücsörgő 75 éves asszony sípcsontja sérült, legutóbb a farakásról rágurultak a fahasábok, magyarázza az állatokat ellátni érkező fia. Tajola doktor a seb gyógyulására kíváncsi elsősorban, bár az asszony fejfájásra is panaszkodik. A vizsgálat közben Almási néni nagyokat szisszen, de a mély seb szerencsére már gyógyul.
Horváth Gábornéhoz látogatunk. A néni már a 93-at is betöltötte, a lánya, Gabriella siet elénk. A hajlott korú asszony botjára támaszkodva jár, nemrégen a fülét kellett kimosni, de a szemei is gyulladtak. Egyszerű szobája mennyezetén vastag repedés fut, a falakon régen eltávozott rokonok fényképe követi mindennapjait. Békésen tűri a vizsgálatot, szemcseppet, hashajtót ír fel neki az orvos. Újságot már nem olvas, de televíziót még néz. Egy alkalommal Tajola doktor javította meg a készülékét. Nevetve mondja, egy másik tanyán villanyszerelést is vállalt már.
Egy erdős terület mélyén megbúvó, valaha szebb napokat látott XIX. századi kúriához, Nagy Károly és felesége otthonához érünk. Az épületegyütteshez magtár is tartozik, még sanyarú állapotában is méltóságot sugároz. Odabent a megefeketedett plafont és a falakat repedések szabdalják. Nem csoda, alig pár tízezer forintból tengeti magát a két ott lakó.
– Mi újság, papa? – kérdi derűsen a doktor.
– Nyomor! – feleli tömören a 78 éves férfi.
– Mi már régen feldobtuk volna a talpunkat, ha a doktor úr nem lenne – teszi hozzá a feleség felénk fordulva. Ellátja, pelenkázza a férjét, valóságos sorscsapásként élte meg, amikor nemrégen elromlott a mosógépük, hetvenezer forintba került az új. – Ötezrünk maradt a nyugdíjig – mondja az asszony, aki, hogy kicsiny költségvetésüket kiegészítse, ismerőseinek köt.
Hajdan színházba, moziba járt az idős pár, a tanyát ma már egyikük sem tudja elhagyni, sokszor még a tüzelő behordása is gondot okoz. Többek között ezért építettek ki José Tajola javaslatára egy hívórendszert tíz tanyán: baj esetén csak egy gombot kell megnyomniuk a lakóknak, s már érkezik is a segítség. Utolsó állomásunk Pista bácsihoz vezet, aki a közelmúltban elesett, beütötte a fejét. Ugyancsak egy régi, közel 130 éves, ám az előzőhöz képest – megkockáztatom: műemlékvédelmi szempontból is – példásan felújított kúriában él. Fájdalmas a kontraszt: ilyen lehetne az összes tanya, ha áldoznának rá.
Délre jár. Észrevétlenül mi is átvállaljuk az itteniek gondjait. De mi csak együtt érezni tudunk. Gyógyítani nem.
origo.hu
Emésztőgödörbe esett egy kakasdi testvérpár
