Hiller és az ötéves tervek

Öt esztendeje, hogy a nemzet március idusán hivatalosan is kitárta üvegajtaját a Művészetek Palotája. Önmagát nemcsak számvetéssel, de remek koncerttel is ünnepelte vasárnap este a MűPa, s a kulturális miniszter utolsó komolyabb beszédére készülhetett. Illetve igazán készülhetett volna.

Tévéadás, személyesen e napra hívott notabilitások – belőlük egy teljes nézőtérnyi –, a legjobb magyar zenekar a legjobb magyar koncertteremben, és Kocsis Zoltán, akit már hadd’ ne jelzőzzünk (külön értékkategória ő a magyar zenei életben). És kezdetnek még két Brahms-tánc, mintha a csak néhány célratörő gesztussal irányító Kocsis és Nemzeti Filharmonikusai együtt improvizálnák.
Az együttlélegzésnek más minősége tűnik fel az ünnepi beszéd után, amikor Liszt népszerű Esz-dúr koncertjét a karmester zongorája mellől dirigálja. Jelen helyzetben a pianistának egy zsák trillát kézben tartva kell a klarinét vagy a kürt belépését elősegítenie, a háta mögött ülő koncertmestert instruálnia. Kocsis Zoltán zsenije sem vonatkoztathat el ennyire, kétembernyi művészi feladat még itt is, számára is tud oly széttartó lenni, hogy a zongoraszigetek mély férfilíra-benyomásai és a figyelmes zenekari játék ellenére is erőtlen-bizonytalan jegyek bukkannak elő.
Inverz módon is megáll a bravúr túlvállalás-jellege: az együttes folyékonyan beszélt, de ritmikája miatt igen nehéz Táncszvitje mennyivel több impulzust kap az immár főállású vezetőtől! Kedélyes biztonság, sőt, a komor indító fagott-lépések dacára végtelen derű lengi át e sokelemű Bartók-művet, lehetetlen volna nem figyelni rá – ezt a másik lehetetlent Horváth Csaba, a szocialisták főpolgármester-jelöltje kísérti meg. (Feltűnő, ahogy telefonja nyomógombjai segítségével a nézőtérről másik billentyűs instrumentumot iktat a partitúrába. Pedig elhangzott, hogy épp elődei, az 1923-as városi tanácstagok rendelték a darabot…)
Fellép még a Nemzeti Énekkar is: Kodály emelkedett Pangue linguaját Fassang László árnyalt orgonálása, s Kocsis himnikus vezénylése mellett a férfikar tömör tömbjei tették emlékezetessé – a mű kétharmadától kissé nyersen lebegő szoprán pedig szeplőssé.
Kínos végül a szónokot elemezni, ki a Brahms-táncok invokációja után a hangverseny magas színvonalát, bizony, alulról szemlélte. De az ő választása, hogy a fent előszámlált gyúanyagoktól beszéde mind érintetlen maradt. Hiller István két ciklusban hat évet töltött tárcavezetőként, egyet államtitkárként. Ha időarányos klebelsbergi mércét használunk, bezárt intézményeket tekintve meghaladhatta ugyan a legendás miniszter iskolateremtésének számait, de sekély e kéj, ugyebár. Ógörög és latinos műveltségét, népszerű koraújkori magyar történelemóráit feledve, a körülményektől tökéletesen független, apparatcsik stílusban mondott húsz percet a semmiről, kissé önleleplezőn használva a „lózung” kifejezést, tartózkodva legalább egyetlen személyes MűPa-emlék vagy – kokárdás hajtókája okán – negyvennyolcas nemzetélmény felelevenítésétől, ajánlva utódai figyelmébe a fél évtizedenkénti kultúrahelyszín teremtésének követelményét.
Ez az elvárás attól szép, hogy idén máris teljesületlen: öt éve kinyitott a MűPa, most meg az épp elkezdett Zeneakadémia-renoválásra és a spórolásból bezárt Erkel Színházra lehet csak mutogatni, Erkel-évben főleg illik ez („becsület ez?”) – és a Kúnó miniszterrel ellentétes irányt újra fájón szimbolizálja. Legyünk méltányosak, hisz Hiller „hisz egy új Erkel felépítésében”: csakhogy ezt 2008 szeptemberében a Gyurcsány-, 2009 őszén pedig a Bajnai-kormány tagjaként is elhatározta már. Bejelentések, pecsétek és kanyargós miniszteri szignók születtek azóta – kapavágás 2010-ben sem fog.
Díjátadásuk során nem lehetett nem észrevenni a MűPát vezető Kiss Imre és Csonka András vezérigazgató-helyettes népszerűségét, de még a kitüntetett színpadmesterek tapsa is felülmúlta a miniszterét – igaz, kalapácsaikkal ők ötcsillagos estékért ütöttek, sosem koporsószöget vertek.
(5 éves a MűPa – Művészetek Palotája, 2010. március 14., 19.30.)