Hogyan halad a bécsi cukrászdanyitás?

Az ön családja 2 800 000 Ft-ot nyert az EU adófizető polgárai jóvoltából! Ha a postaládába dobott reklámlevélen olvasná, valószínűleg a szokásos átverések egyikének tűnne, pedig tény, hogy enynyi pénz jut minden családra az EU által hazánknak biztosított 7000 milliárd forintból. Még egy család szintjén is komoly összegről van szó, aminek az elköltését többször is meggondolná a családi kupaktanács. Ez a pénztömeg együttesen természetesen még nagyobb jelentőséggel bír, hiszen ez a magyar újkori történelem legnagyobb egyben kezelt fejlesztési kerete, amiből kitelik 14 új metróvonal, 60 Széchenyi-terv, vagy akár még a hazai autópálya-kilométerárak mellett is körbeépíthetnénk az országot sztrádával (2217 km).
Ekkora fejlesztési keretnek látható változást kellene hoznia az ország életében, de egyre komolyabb a gyanú, hogy ez eddig nem történt meg. Noha a 2004-es EU-csatlakozás óta rendelkezésre álló fejlesztési pénzek több mint felét már lekötötték, mégse rajzolódik ki egy fejlettebb, dinamikusabb, vagy élhetőbb ország képe, annak ellenére sem, hogy az ország sok pontján találkozni az uniós fejlesztések táblájával. Sokan, sokfelé kutatták már kormányzati szintről is, hogy mi lehet az EU-pénzeket övező elégedetlenségnek az oka. A kormányzati beavatkozások legtöbbször az uniós támogatásokkal kapcsolatos jogszabályok, az intézményrendszer kisebb-nagyobb átalakításában találtak terepet, a kritikusok az egyes projektek értelmét vitatták, pedig a probléma lehet, hogy még mélyebben gyökerezik.
Tudjuk-e egyáltalán, hogy mire lehet felhasználni a fejlesztési keretet, vannak-e olyan stratégiai céljai az országnak, amelyek méltóak arra, hogy ennyi pénzt megmozgasson az EU elérésük érdekében?
Anno vitázhattunk arról, akarunk-e cukrászdát nyitni Bécsben, viszont az EU-csatlakozás egyik történelmi lehetőségét kínáló fejlesztési forrásokkal kapcsolatban sűrű csend honol szakértői körökben, és mindeddig a nyilvánosság is csak a felszínt volt képes megkapargatni. A vállalkozások, önkormányzatok, civil szervezetek arra pályáznak, amire éppen lehet, és ez nekik elég is. A lényeg számukra az, hogy minél több pénzt nyerjenek maguknak. Külön-külön nyilván nem foglalkoznak azzal (tisztelet a kivételnek), hogy ez volt-e leghatékonyabb módja a közpénz befektetésének, a fejlesztés eredményeit a tágabb környezet is tudja-e hasznosítani. Sokaknak mindössze annyi „jött le”, hogy itt a sok pénz, kaphatnék-e belőle? Persze honnan is lenne ez világos, ha a lehetőséget az éppen elmúlóban lévő két kormányzat sem ismerte fel igazán, de mindenesetre biztosan nem tudta azt kihasználni.
Mi mást bizonyítana az, hogy a 2007–2013 időszakra csupán fejlesztési prioritásból nyolcvanötöt fogalmazott meg a fejlesztéspolitika, pályázati felhívásból pedig csak az elmúlt három évben több mint ezret jelentetett meg. Gyakorlatilag eddig pénzeszsákként működött mind a Nemzeti fejlesztési terv (NFT) (2004–2006), mind az Új Magyarország fejlesztési terv (ÚMFT) (2007–2013), amelyeknél minden minisztérium, regionális fejlesztési tanács és a mögöttes lobbiérdek jó volt legalább arra, hogy definiáljanak egy-egy pályázati témát vagy egy kiemelt projektet. Világos, tényleges, komolyan vehető fejlesztési stratégia és az azt alábontó ágazati stratégiák hiányában sorra jelennek meg a kétmilliárd forint alatti kerettel induló pályázati felhívások, amelyek olyan témaköröket ölelnek fel, amelyekre egy jól működő gazdaság és egyensúlyban lévő költségvetés mellett a befizetett adókból kellene finanszírozni.
Világos fejlesztési stratégia hiányában, a költségvetési hiánytól feszítve a közszféra gyakorlatilag összes fejlesztését betolta az EU-s finanszírozású projektekbe, ezzel időnként az ország fenntarthatóságát elősegítő beruházásoktól vonva el a forrást. Jól mutatja ezt a tényt, hogy a források legalább egyharmadát az államháztartáshoz tartozó pályázók kötötték eddig le. Az így, uniós színvonalon kiépülő infrastruktúrát (főterek, kulturális épületek, utak stb.) pedig majd megpróbálhatjuk fenntartani a szűkös hazai adóbevételből. Mindeközben a gazdaságfejlesztésre adott források is érdemi fókusz nélkül, végtelenül elaprózódva jelentek meg a gazdaságban, megfelelve annak a sematikus politikai igénynek, hogy minél hamarabb, minél több pénz jusson el a vállalkozókhoz. Ennek jegyében hol támogathatóvá váltak a fodrászok, hol pedig egyetemi professzorok tét nélküli külföldi utazásait finanszírozták a pályázatok. Ugyanakkor kevés olyan kiugró magyar sikerágazatról tudunk sajnos beszámolni, amely az EU-támogatások hatására indult volna fejlődésnek.
Hova jutottunk el az elmúlt évek uniós pénzköltései révén? Az NFT I két éve alatt lekötöttünk (és azóta kifizettünk) 693 milliárd forintot, az ÚMFT három éve alatt 3500 milliárd forintról született döntés és 790 milliárd forint kifizetése történt meg. 2004 óta több mint 37 ezren nyertek valamilyen EU-s pályázaton, ugyanakkor a sok kis fejlesztésből nem állt össze egy markáns fejlesztési irány sem az elmúlt öt évben. Vagyis sokan nyertek, de a többség nem.
Ugyan kitörési pontot találni, a sikeresebb közös jövőnket biztosítani nem sikerült a kormányzatnak, de egy – még sok tekintetben ugyan fejleszthető – működőképes intézményrendszer és rengeteg tapasztalat így is létrejött. Kiderült többek közt az is, hogy az EU-pénzek legalább két szinten is hasznot hajthatnak. Ha egyszerre sok fejlesztési forrást költünk el, akkor ezt megérzi a gazdaság és a költségvetés is, bármire költjük is. Valószínűleg a 2009 második félévben kifizetett 400 milliárd forint EU-támogatás hatására jelentkezett az a 30 milliárd forintos áfatöbblet is, aminek okát a mai napig keresi a Pénzügyminisztérium is. Persze az uniós programok célja elsődlegesen nem ennek a (jelen helyzetben nem lekicsinyelhető) hatásnak a kiváltása, hanem a jobb jövő építése.
Ebből a szempontból pedig soha jobbkor nem jöhet az áprilisi választás és az új kormány megalakítása. 2010-ben az EU-s pénzeket jellemző hétéves tervezési ciklus feléhez értünk, és a támogatási keret körülbelül felét kötötték le eddig. A forrás másik fele (3500 milliárd forint!, még mindig a Széchenyi-terv keretének harmincszorosa) a korlátok figyelembevételével, világos országstratégia mentén jelentős változások előidézésnek eszköze lehet. Az új kormányprogram és a 2007-ben előre nem látható gazdasági válság ráadásul kellő indok lehet Brüsszellel újratárgyalni az általa is elfogadott (és emiatt kötött) fejlesztési prioritásokat. Vagyis jelentős a mozgástér a markáns változtatásra.
Az új kormánynak az EU-támogatások kezelésében két síkon kell sikeresnek lennie. Egyrészt jogszabályi könnyítésekkel, az intézményrendszer belső gátjainak csökkentésével és a kedvezményezettek menedzsmentkapacitásának kipótlásával fel kell gyorsítani a már eldöntött, de még fel nem használt keret kifizetését. Ha a 2700 milliárd forintnak csak a harmadát sikerül kifizetni 2010-ben, az önmagában, a legrosszabb esettel számolva is legalább 200 milliárd forint adóbevételt fog generálni, ami kiválthatja az esetlegesen szükséges megszorítások egy részét is. Ehhez sziszifuszi és aprólékos, folyamatról folyamatra, projektről projektre haladó közigazgatási munka kell, amelyhez a kormányzatnak stabilitást, forrást és megfelelő koordinációt kell biztosítania.
A másik oldalról, a fennmaradó 3500 milliárd forint tekintetében viszont határozott víziók, jól megfogalmazott prioritások, egyszerű forráselosztási technikák és gyors, lobbiérdekeken felülemelkedő döntések kellenek. Ha sikerül ezeket a kihívásokat jól kezelni, néhány év múlva talán más szájízzel tekintünk az EU által már ma is tálcán kínált lehetőségre. Akkor tényleg elmondhatjuk, hogy az EU-s pénzek révén mindannyian nyertünk, nem csak azok, akik a pénzt felhasználták.

A szerzők a Gyorsítósáv tanulmánysorozat
(www.gyorsitosav.hu) szerzői. Árva László közgazdászprofesszor, egyetemi tanár; Cserneczky Tamás
EU-szakértő; Saád Tamás közgazdász