Inuk szakadtáig

Innen nézve elég fura szerzet ez a David Beckham. Túl a krisztusi koron, három világbajnokságon, 115 válogatottságon és súlyos font-, valamint dollár tízmilliókon, még mindig Achilles-ina szakadtáig küzdött a negyedik vb-ért, a 116. válogatottságért. Ahelyett, hogy sütkérezett volna a kora tavaszi kaliforniai napon, a Los Angeles Galaxy labdarúgójaként is megszerzett népszerűségben, a múlt szezonban összekapirgált 16,5 millió dollár (jó, reklámbevételekkel együtt értendő) fényében, hazajött az európai sárba és latyakba, hol a Milan cserepadját koptatta, hol fel-le rohangászott az oldalvonal mentén, mert csak így látott reményt arra, hogy visszakerüljön az angol nemzeti tizenegybe, azaz huszonkettőbe.
Aztán vasárnap, a Chievo elleni olasz bajnokin tényleg elszakadt az Achillese. A vb-nek ezzel fuccs, de 2014-ben hátha újra megpróbálja. Mert valamit nagyon, rögeszmeszerűen kell szeretnie; vagy a labdarúgást, vagy Angliát, vagy a saját nimbuszát, hisz honfitársai közül ő lehetett volna az első, aki négy vb-re kijut.
Beckham különleges, de nem egyedi figura. Vegyük csak Lothar Matthäust! 1980 és 2000 között 150-szer szerepelt a német válogatottban, öt világbajnokságon vett részt, ezeken egyszer arany-, kétszer ezüstérmet nyert, 39 évesen már úgy vonszolták le a pályáról, mert ő is többször – mindig – megszakadt.
A mi nagy Nagy Lászlónk bezzeg, még innen a harmincon, a világsikeren és a dollármilliókon, önszántából hagyta ki a januári, ausztriai kézilabda Eb-t, pedig neki csak a keze fájt. Esetleg még a foga, de nem tudni, mire, mennyire. Mert nem árulja el. Azóta, hogy csapatunk tavaly június 21-én, a felvidéki Galgócon 30-19-re verte Szlovákiát, a Barcelona átlövőjéből csak a köd beszél, és azt ismételgeti, még nincs itt az ideje, hogy jövőbeni pályafutásáról, terveiről nyilatkozzon. Csakhogy ez körülbelül 2009. június 22-ig volt tartható álláspont.
Ezért lassan mondani kellene valamit. Íme, néhány variáció: hívnak a spanyolok, aranyat, ezüstöt, eurót ígérnek, képtelenség nekik ellenállni; dehogy hívnak, rám se hederítenek, csak egyre nehezebben bírom a hosszú távolléteket, hiányzik a gyerek, a véremet szívja az asszony; otthon ürgék a többiek, úgyse nyerünk soha semmit, minek mennék? Vagy egyszerűen csak: pénzt szeretnék. Azt hozzá se kellene tenni, hogy persze, eddig is szerettem volna, de ciki volt kérni, aztán a horvátországi vb-n végre úgy játszottam, hogy eljött a számlaadás ideje. Ha így van, legalább a tarifát illene közölni: ötmillió forint a szlovének elleni, júniusi vb-selejtezőért, ötvenmillió az olimpiáig hátralévő bő két évért. Önkéntes felajánlásra várni hiba és gyengeség. Szükség lenne egy konkrét összegre, ami megfontolandó vagy kapásból visszautasítandó, amin el lehet merengeni, meg lehet botránkozni.
Vagy egy kellően határozott cáfolatra, hogy ez az egész torz agyszülemény. Örömmel és készséggel hinném el.
Annál is inkább, mert korszakos klasszisok, sportbálványok, Beckhamek, Matthäusok, Nagy Lászlók ritkán akarnak épp a nemzeti válogatotton meggazdagodni.