Meggyalázott áldozatok

A magyar politikai élet egyik rákfenéje, hogy nincs igazi mozgás, átrendeződés, a Kádár-rendszerben kialakult és mindmáig ható kontraszelekció a kilencvenes években olyan embereket lökött fel a politikai élet magasába, akiket más időkben, egészséges társadalomban felkészültségük, szellemi képességeik legfeljebb csótányirtásra tettek volna alkalmassá.
Február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján a Klubrádióban Herényi Károly, az önmagát már régen lejáratott MDF elnökhelyettese kijelentette, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni a holokauszt és a kommunizmus áldozatai közé. Az egyik ember szenvedése többet érne, mint a másiké? A XX. századi szenvedéstörténet szereplőinek szembeállítása politikai manipuláció. Ez a manipulált szenvedéstörténet tesz különbséget áldozat és áldozat között.
Herényi is ezt az undorító szokást követi, amikor az áldozatot teszi felelőssé a sorsáért: „Az, hogy a kommunizmus áldozatává ki vált, részben az ő döntése volt – állítja, rémes magyarsággal. – Antikommunista volt, egyéb nézeteket vallott, tehát ő erről dönthetett. Ha akart, kommunista is lehetett. Viszont az, hogy valaki zsidónak vagy cigánynak születik, nem az ő döntésének kérdése.”
Sorsáért a felelősség ezek szerint az áldozaté. A gyilkos hatalom, a kommunizmus százmillió áldozata csak magára vessen. Lett volna megalkuvó, áruló, hitszegő, gyáva, úszkálhatott volna, mint hal a vízben, mindenesetre ma is élne. E férgekre szabott tanítás értelmében jobb, de mindenképpen hasznos, ha nincs meggyőződésünk, vagy ha van, akkor, a napi haszon reményében, pillanatnyi érdekeinket követve, megtagadjuk, lelkesedést tettetve beállunk a hatalmat dicsőítők és a kiszolgálók sorába. Már ha kedves az életünk. Ha török az úr, ha tatár, hízelgünk neki, gazsulálunk; ha Habsburg, labancnak állunk, Bach-huszárnak; ha orosz foglalja el hazánkat, a nagy Szovjetunió dicsőségét zengjük, belépünk a kommunista pártba, megtagadjuk hitünket, Rákosi-képet lóbálunk, hangosan zokogunk Sztálin halálán, ha költők vagyunk, ódákat írunk a diktátorhoz, ha könyvelők vagy bádogosok, besúgói jelentéseket.
A cinikus megnyilvánulást sunyi csend követte, hiszen az mondódott ki hangosan, amit sok posztkommunista gondol. Ha az áldozatra hárítjuk a felelősséget, felmentjük a gyilkost. De valóban elég volt kommunistának lenni, hogy az ember megússza? A történelem másról beszél. Lenin 1918 januárjában Hogy szervezzük meg a versenyt? című cikkében az orosz föld „rovartalanítására” ajánlott hadjáratot: bizonyára volt, akinek nem kellett átképeznie magát, korábban poloskát irtott, svábbogarat, most meg bőrzekét kapott, géppisztolyt, és megindulhatott a nagy féregirtó akció: bebörtönözték a középosztályt, az értelmiséget, a papságot, „tisztíttassanak velük vécéket, lőjék agyon a semmirekellőket”. Majd tízezrével tartóztatták le a többi párt tagjait, képviselőit, akik botor módon még hittek a demokráciában. „Az ilyen emberek enyhén szólva csak utunkban vannak. Azért takarítjuk el őket az útból, hogy meg ne botoljunk bennük…” Gorkij tiltakozni próbált, de Lenin 1919. szeptember 15-én azt tanácsolta az írónak, „ne pazarolja erejét a rohadt értelmiség miatti nyafogásra”. Aztán következtek a diákok, mert „kritizálták a fennálló rendszert”, majd azok az emberek, akik más eszmékkel mertek rokonszenvezni. Ezerszám kerültek koncentrációs táborokba vagy küldték őket halálba. A húszas években sok ember azt hitte, megmenekül, ha tömeggyűléseken ordibál: halál rájuk!, halál rájuk!, és nem is sejtette, nemsokára az ő nevét is „hitvány csőcselékként” hurcolják meg.
A bolsevikok a munkások és a parasztok nevében ragadták magukhoz a hatalmat, majd azonnal üldözni kezdték őket. 1918 elején a pétervári börtönökben különös módon főleg munkások raboskodtak. 1919 őszén több orosz iparvárosban vérbe fojtották a sztrájkokat. Asztrahánban a sztrájkolók nyakába köveket kötöttek, úgy lökték őket a Volgába. Minek lázongtak? 1920–21-ben több száz parasztfelkelést vert le a Vörös Hadsereg. A doni és kubáni kozákokat mint társadalmi csoportot semmisítették meg. Megválasztható-e, hogy valaki kozáknak születik? Mindenki álljon be gyilkos Lenin-fiúnak?
1923 és 1927 között a Kaukázuson túli és közép-ázsiai országokat, amelyek a XIX. századi orosz hódításnak ellen tudtak állni, maguk alá gyűrték a bolsevikok. Véres megtorlás kezdődött. Az üzbégek, türkmének, kirgizek, dagesztánok, a muzulmán közösség szent háborút vívott a kommunisták ellen, ahelyett, hogy a hitüket megtagadva beléptek volna a pártba: tömegbombázással és a polgári lakosság lemészárlásával igázták le őket. A csecseneket és a grúzokat még a húszas évek derekán is nehéztüzérséggel ostromolták, ítélet nélkül tízezrével lőtték agyon a grúz nemességet.
Aztán a közigazgatásba és a vállalatokba „beférkőzött burzsoá szakemberek” kerültek sorra, a harmincas években már egész minisztériumok estek áldozatul a nagy tisztogatási dühnek, majd a „kulákok” következtek. Volt, aki azért minősült kuláknak, mert a maga termelte zöldséget árulta, a másik templomba járt, a buta, ahelyett, hogy pártgyűlésre rohant volna. Volt paraszt, aki azt hitte, azért tartóztatták le, mert „traktorista”, életében nem hallotta és meg se tudta jegyezni az ellenséggé vált Trockij nevét. A mesterségesen előidézett éhínség – kínzással vették rá a parasztokat, hogy utolsó tartalékaikat is odaadják – nem csak Ukrajnában szedett több millió áldozatot: kevesebb szó esik arról, hogy Észak-Kaukázusban és a feketeföld vidékén egymillió ember halt éhen, Kazahsztánban, ahol a nomád lakosságtól elvették minden állatát, másfél millió ember vált földönfutóvá, félmillió eltűnt, egymillió meghalt.
A papságot, mivel „az államot gyengíti”, háromévi börtöntől a kivégzésig terjedő büntetéssel sújtották. Ezrével zárták be és rombolták le a templomokat, amelyik megmaradt, ott, a helyet megszentségtelenítve, perverz módon az ateizmus történetét mutatták be. A hívő embereket deportálták.
1933-ban elrendelték a belföldi útlevelet, amelyben kötelezően feltüntették tulajdonosa nemzetiségét. Az útlevelek alapján összeszedték a cigányokat, tízezrével szállították őket Szibériába. A háború alatt a németek ezeknek a rosszindulatú okmányoknak köszönhetően tudták azonosítani és elhurcolni a zsidókat. Külön fejezetet érdemelnének a kommunisták antiszemita jellegű megtorló akciói, kezdve azon, hogy zsidókat adtak át Hitlernek, s az a kevéssé ismert tény, ahogyan a náci táborokban zsidó fogolytársaikkal és a nem párttagokkal viselkedtek az öntudatos kommunisták, a prágai akasztásokon át az 1953-as orvosperekig. Aztán sorra kerültek a tatárok, a Volga-vidéki németek. „Az ő döntésük” volt, hogy tatárnak születnek, vagy németnek? A Gulágon az a mondás járta: ne keresd a tatárt, sem a németet, mind egy szálig kihaltak!
A Moszkvában letelepedett külföldi kommunistákat sem kímélték, letartóztatták a németeket, a Kun Bélával Moszkvába menekült tizenkét magyar népbiztost, az olasz kommunistákat, és az se számított, hogy az egyikük Togliatti sógora volt, száz jugoszláv kommunistát, főtitkárostul, és kivégezték a kommunista internacionálé minden lengyel képviselőjét, a központi bizottság összes tagját. Sok külföldi kommunista, aki dolgozni akart álmai országában, franciák, örmények és fehéroroszok keserves árat fizetettek hiszékenységükért. A gyermekeken sem esett meg a hatalom szíve. Ugyan mit vétettek a spanyol gyermekek százai, a polgárháború kis menekültjei, akik a nemzetiségük miatt kerültek szovjet táborokba?
De nem jártak jobban a párttagok sem. 1927-ben a sztálinista vezetés több régi vágású bolsevikot kizárt a pártból, mert „akadályozták a forradalom győzelmét” (például megrendültek a grúz vérengzés hallatán), letartóztatták Trockijt, Zinovjevet, Kamenyevet, Radekot, Rakovszkijt. Megrendelésre ölték meg Kirovot, a leningrádi párt vezetőjét, s egymás után, mint hajmeresztő haláltánc táncosai ellejtenek előttünk, majd örökre eltűnnek Jagoda, Jezsov, Buharin. Sok áldozatnak a nevét se tudjuk. A legendás Vörös Hadsereg marsalljait, tengernagyokat, köztiszteletben álló hadosztályparancsnokokat ezerszám vetették börtönbe, küldték őket koncentrációs táborba.
A sor végtelen és monoton, mint a halál. Hiába volt kommunista Rajk László, Rudolf Slánsky, akasztófán végezték. Magyarországon alig van olyan család, amelyik ne szenvedte volna meg a kommunista diktatúrát. S bárhol a világon kerültek hatalomra a kommunisták, halálos ideológiájukkal terrort vezettek be, ártatlan embereket gyilkoltak le, küldtek koncentrációs táborokba, lelkiismeret-furdalás nélkül tettek tönkre életeket és egzisztenciákat.
A XX. század a gonosz tombolásának százada. Aki nem rendül meg az áldozatok sorsán, hanem, szikrányi részvétet sem mutatva, felelőssé meri őket tenni azért, ami megesett velük, az nem csupán buta, embertelen is. A barna- vagy a vörösterror borzalmait elszenvedő minden áldozatra fájdalommal és mély tisztelettel illik tekintenünk. Aki ezt, valami vele született fogyatékosság okán, nem érzi, helyesen teszi, ha nem kelt megbotránkozást, hallgat, esetleg magába száll, és minél hamarabb eltűnik a közéletből, mindannyiunk javára. A meghurcolt, az elpusztított, a tengernyi gyötrelembe belehalt emberek százmilliói, az évszázad fényes angyalai mellett egyébként is mik vagyunk mi, akik, így vagy úgy, megúsztuk? Szerencsés túlélők? Megrendült tanúk? Cinikus méricskélők, a szenvedés latolgatói? Vagy régen bedőlt sírok vagyunk valamennyien?

A szerző a Nagyvilág főszerkesztője