Ördög, angyal

Szerintem Nick Cave-nek is kellett volna adni egy Kossuth-díjat, vagy legalább egy Nagykeresztet, hatása a kortárs művészetekre felbecsülhetetlen, járt már Magyarországon is, és legalább új színt vitt volna az interneten zajló elkeseredett vitába, hogy el kellett volna fogadnia ezektől (értsd szemkilövető, valójában tehát antiliberális, a szabadság szótól igazából zsigerileg irtózó, velejéig korrupt, a globalista érdekeket maradéktalanul kiszolgáló szánalmas rezsim), vagy egy rock and roll sztár magasról tesz erre az egészre, kit érdekel, hogy ki ölt meg kit, az a lényeg, hogy jó legyen a dal, egyébként is le a megosztókkal, kivétel világháló. Addig is, amíg eldől, hogy létezik-e független művész, és ha igen, miért nem (soha, amíg kommunizmus-fasizmus és kapitalizmus, esetleg a három sajátos elegye között lehet „választani”), hallgassunk, olvassunk, nézzünk Nick Cave-műveket, abból baj nem lehet. Eltart egy ideig, amíg átjutunk a lemezek, könyvek, filmek dzsungelén, de megéri, az életmű máris impozáns és még hol a vége, ráadásul a főszereplő immár tiszta, mint a hó. Cave megjárta Dante, Jim Morrison és Arthur Rimbaud színes poklát, ismeri a vad oldal minden szutykos utcáját, majd nyilván kézen fogta az angyala és most jobb, mint valaha. „Miféle iszonyat lappang odalenn? Mi a pokol van a Pokolban?” teszi fel a kérdést És meglátá a szamár az Úrnak angyalát című regényében, és a saját életének egy részével felel rá, ami egy művésztől majdhogynem elvárható, ha komolyan veszi magát. Ausztráliában született, élt Londonban, Nyugat-Berlinben és Sao Paulóban, és ezeknek a kemény helyeknek a szellemei ott kísértenek balladáiban, amelyekből egyszerre árad a mély vallásosság, az irónia és a villoni költő-csavargó önkéntes száműzetése. Iskolai évei alatt Giottóért rajong, de kizárólag nemi szerveket hajlandó festeni. Bárcsak soha ne ismertem volna ezt az embert, mondja róla szerelme és múzsája, Anita Lane. Tény, hogy Cave nem a lányos apák álma, kicsit olyan, mintha ledobták volna egy űrhajóról Pasolini külvárosába, de mindenre képes a titok megfejtéséért, amiért ugye egykor világra jött, vérben és mocsokban. „Hogy némának születtem, egy halott fivér oldalán, egy tócsa krumplihéj pálinkába, egy kiégett autóroncs hátsó ülésére, egy szeméthegy tetejére – ez csak a nyitólap volt, csak egy szimatnyi előzetes abból, amit számomra tartogatott a végzet”, ez a „Szamár” főhősének sorsa és Cave egy elegáns mozdulattal költészetté emeli a szennyet. Akárcsak a világirodalom egyik legőszintébb figurája, Charles Bukowski, ő is brutális, mint
egy jó gitár riff, de ugyanakkor ellenállhatatlanul vicces. Legújabb regényéről, a Bunny Munro haláláról (Cartaphilus kiadó, 2009.) azt írja Irvine Welsh, a Trainspotting szerzője, hogy olyan, mintha Franz Kafkát és Benny Hillt összehozták volna egy brightoni tengerparti panzióban. Cave-vel most már az a helyzet, mint Tom Wolfe-val, a rock and roll még ott dübörög az agyban, de az ecsetvonások már hűvösen magabiztosak, a matéria egyértelmű és világos. Bűn és bűnhődés, az oroszok már ott vannak a spájzban.