Szocialista pánikbetegség

Ő lenne a húzónév? Nem inkább a visszahúzónév? Gyűlnek a nevek a szocialista szégyentablón. A szocialisták még mindig nem értik, vagy nem képesek vele szembenézni, hogy nem szuperál az eddig beváló gyűlöletkeltési receptkönyv. Mégsem hajlandók változtatni rajta. Arra várnak, hogy valami majd történik az utolsó két hétben. Egy zömmel ateistákból álló párt csodavárói

Pánik tapasztalható az MSZP köreiben. A nyájasan agreszszív Lendvai Ildikón a lelki megroggyanás jelei tűntek fel, amikor a Hagyó-ügyről kérdezgették a párt nőnapi ünnepségén. Lamperth Mónika egyre elárvultabban bizonygatja szociális érzékenységüket, még akkor is, ha a nyugdíjasoknak az utolsó vánkost húzzák ki a fejük alól. Ezúttal ő is ijedtnek tűnt. Érzékelhették, hogy azok a közvélemény-kutatási adatok, amelyek szerint az MSZP a legelutasítottabb párt, nem légből kapottak.
A lekonyult hangulat állandó vendég mostanában a szocialistáknál. Az újabb és újabb botrányok sokkolják a legkincstáribban derűlátó politikusaikat is. Mind gyakrabban fordul elő, hogy a pártszóvivő, Nyakó István a kérdésektől annyira kiborul, hogy a sajtótájékoztató befejezése előtt elviharzik. A nőnapi megemlékezés bizony gyászosra sikeredett. Tudósítások szerint elmaradt a nőtagozat jellegzetes rugózó mozgással kísért vastapsa, ami a Gurmai Zita vezette hölgykoszorúnak szinte védjegyévé vált. Ebben az állandósuló „sajnálatos korrupciós eseményeken” túl szerepet játszhatott, hogy a díjazottak közül csak egyvalaki vállalta az ünnepségen való megjelenést és az elismerés nyíltszíni átvételét. A többi arra érdemesítettnek valahogy valami közbejött, színházi premier vagy más. Volt, aki ki sem mentette magát. Jól halljuk? Egy MSZP-s díjátadásra nem mennek el olyanok, akik eddig még a gondolatát is lesték a szociális érzéketlenségéről elhíresült pártnak? Így múlik el a világ dicsősége. Kezd kínossá válni, ha valaki együtt mutatkozik az utódpárti sleppel. Ha meg megjelennek, abban még kevesebb a köszönet. A vidámkodó Gurmai Zita mint barátnőjét mutatta be azt a francia politikusnőt, akinek platformját antiszemitizmus miatt kizárta országának szocialista pártja. A zuhanyhíradó szerint ezért nem ő, hanem egy belga úriember kapta a nőtagozat Szegfű-díját. Mit lehet mindehhez hozzátenni? Szegény pártot még a virág is húzza. Hogy lehet ezek után jóízűen vádaskodni, amikor a saját portájukon ilyen megengedők az Európában szalonképtelen eszmék iránt?
Miközben elborítják őket a visszaélések, úgy tesznek, mintha egységben alakítanák a példázatbeli három majmot. Nem látnak semmit, nem hallanak semmit, s nem beszélnek semmiről. Elmondhatnánk a tiszteletükre Weöres Sándor örök érvényű versét, a Majomországot. Szociország épült itt nyolc éve suttyomban, mind erőszakosabban. Ám ők is kezdik érezni: távolodik a folytatás esélye. Valamelyik MSZP-botrányos filmbejátszásban feltűnt a háttérben egy plakát Mesterházy Attila arcképével, rajta a felirat: Támogassa a folytatást. De hát milyen folytatást? – sóhajtanak valamikori szimpatizánsaik, akik nyomát sem találják a baloldaliságnak az MSZP ügymenetében. A Folytassa a lenyúlást! program eddig is keveseknek szólt, s a rügyfakadással párhuzamosan alighanem lezárásához közeleg. Az igazi szoci kampányszlogeneket a választók gyártják, akik úgy vélik: félelem nélküli életet ígértek nekik, de ebből csak az élelem nélküli félelem valósult meg. Az viszont maradéktalanul. Akár transzparenseken is viríthatna a Hosszú kéz – rövid ész jelmondat is. És pontosan fedné a valóságot, a tengernyi használhatatlan, fiktív tanácsadói szerződést elnézve, amelyek gejzírként bugyognak, ömlenek ki a kormányhivatalokból, minisztériumokból, hogy hirdessék az élethosszig tartó analfabétizmus előnyeit. Már ha valaki megbízáshoz akar jutni a sokmilliós csúszópénzekkel csencselő szocialista álelitnél. Többen vagyunk, mint gondolná! – hirdeti büszkén a miniszterelnök-jelölt a jelmondatot, de félő, hogy a csalódott MSZP-szavazó így egészíti ki: „akik tavasszal más pártra szavazunk”. Nehéz feladat lehet helyrebillenteni a maradék bázis lelombozott önbizalmát. Egyre kevesebben tartanak ki még mindig mellettük. Elég, ha arra a felmérésre tekintünk, amely szerint a középkorú derékhad körében még a parlamentbe jutáshoz szükséges öt százalékot sem érik el. Ha tehát azt kell bizonygatniuk, hogy többen vannak, mint az emberek feltételeznék, már régen rossz. Annyit jelent: sokkal kishitűbbek, mint megszokhatta a nagyarcú álbaloldaltól a lenézett és csak négyévente, eldobható szavazógépnek használt nép.
Az egyik fő pesszimista a már citált Nyakó Primadonna István. Túl azon, hogy imád kirohanni a további kérdések elől, azt mondja a feltáró vallomást tevő volt BKV-vezetőről: jó helyre rakta le azt a tanúvallomást, biztos megkapja érte a jutalmát. Ezek szerint ők ilyen sajátosan gondolkodnak az igazságszolgáltatás függetlenségéről. Ne feledjük: Lendvai nem átallott elvárásokat fogalmazni meg az ügyészségnek. De eme kis hisztiből azt is megtudhattuk: tőlük meg a büntetést kaphatja meg az, aki kinyitja a száját és elkezd beszélni. Mindebből süt a lényeg: Nyakó is biztosra veszi, hogy a Fidesz nyer, hisz máris behódolással vádol független szerveket.
Nem érdekli őket már az sem, ha senki sem hisz nekik. Mert már azt sem lehet tudni, hogy Magyarországon egyes politikusokból lettek bűnözők, vagy még ennél is rosszabb történt: bűnözőkből lettek politikusok. Mostanában derül ki igazán, miért nem lepődtek meg a szocialista frakcióban három éve Balatonőszödön, amikor megtudták a válogatott káromkodásokkal érvelő kormányfőtől, milyen disznóságokat követtek el a választási győzelem érdekében. Eddig nehezen érthető volt, miként nem akadt egyetlen képviselő sem, aki azt mondta volna: ehhez talán már mégsem asszisztál. Az akkori egységesen sűrű hallgatás most beismerő vallomássá nemesedik az idők távolán keresztül. Ők ugyanis az ellenkező tartalmú hiedelmekkel ellentétben nem lepődtek meg a hallottakon. Tudták, hogy még a csalással hatalomban maradt miniszterelnök beszédénél is cifrább a kegyetlen valóság. Ezt a közvélemény számára a lávafolyamként ránk zúduló, gyomorforgató részletekkel szolgáló korrupciós botránysorozatok tették igazán világossá. Nem mellesleg ez az oka annak is, hogy Gyurcsány testvér azóta ismét harci szerepet vállalt, szinte konkurál a miniszterelnök-jelölttel, midőn a kampányban főszerepre tart igényt, noha egyetlen szavazatot sem hoz – inkább ezreket visz az MSZP-től. Ő lenne a húzónév? Nem inkább a visszahúzónév? Nincs ezzel a szerepzavarral egyedül. Mondhatni, gyűlnek a nevek a szocialista szégyentablón. A szocialisták még mindig nem értik, vagy nem képesek vele szembenézni, hogy nem szuperál az eddig beváló gyűlöletkeltési receptkönyv. Mégsem hajlandók változtatni rajta. Arra várnak, hogy valami majd történik az utolsó két hétben. Egy zömmel ateistákból álló párt csodavárói. A társadalom viszont inkább azt érzi kész csodának, hogy ezek a visszaélések, bűnügyek a legfelső politikai támogatással megtörténhettek. És csak álmélkodik és bosszankodik rajta, hogy a korrupciót elkövető és elősegítő emberek támogatását a közlekedéstől a hadügyig továbbra is fenntartják, tűzön-vízen, parlamentarizmuson-jogállamon keresztül. Lendvai Ildikó azt mondta a Hagyó-botrány újabb, minden eddiginél penetránsabb fordulatára: az az érdekük, hogy az igazság kiderüljön. Ha viszont ez igaz, nemigen tudja megmagyarázni a józanul gondolkodó embereknek, vajon miért nem kezdeményezik annak a volt főpolgármester-helyettesnek a parlamenti frakcióból való kizárását, aki mindenről lemondana, a vízijártasságijától az ebtartási engedélyéig. Csak a pár hét múlva elpárolgó mentelmi jogáról ne kelljen. Úgy gondolja: aki időt nyer, életet nyer.
Pártjának csúfos veresége nagyjából az eddigiek alapján is borítékolható.