Jelképesnek is felfogható a tegnapi óraátállítás – egy órával közelebb kerültünk a fordulat pillanatához. Az ember minden kis lépésével, cselekedetével azon van, megérintse már a varázsütés, megfürdőzzön a régóta vágyott pillanatban, szemtől szembe találkozhasson a valósággá váló álommal. Vágjuk a centit, várjuk a percet… Magamnak azt a kúrát találtam ki április tizenegyedikéig, hogy igyekszem minél több időt alvással tölteni, minél kevesebbet látni ebből a hitvány valóságból, így valamivel gyorsabban múlik az idő.
Sokat kibírt ez az ország, nyolc cudar esztendőt, egy kisebb gulagnyi korszakot. Történelmi léptékben ugyan ez alig mérhető, de nekünk éppen elég volt. Sok. Beleöregedtünk. Belekeseredtünk. Csak a hitünk tartott ki idáig – és ez fog talpra állítani mindnyájunkat. A Kánaán persze még nem jön el azon a nagy napon, de valami biztosan elkezdődik. Valami egészen más. Először szellőztetünk, huzatot csinálunk, aztán ítélőszék elé állítjuk az „én nem tudtam semmiről” kórus tagjait, a milliárdossá lett haramiákat, kirázzuk belőlük az ellopott pénzünket. Már önmagában ez lelket önt majd a meggyötört emberekbe. Aztán belenézünk a kifosztott ország kongó kasszájába, sorra vesszük a ránk hagyott adósságrengeteget, majd – bármit találunk is – építkezni kezdünk. Hibát javítunk, alapot ásunk. Merünk nagyok lenni – és nagyok leszünk.
Az órákat már átállítottuk. Nekünk ketyeg.
origo.hu
Összeverték a románok, mert magyar - videó
