Tabló

Már egy hete csak az MDF-re gondolok, mindig, meg-megállva. Amint éppen ott pózolnak a vezetőik a pódiumon a választási éjszakán fonynyadtan, megroggyanva és szánalmasan. Valószínűleg még fel sem dolgozták igazán a történteket, talán titkon reménykedtek még valami földöntúli fordulatban, talán az ábrándos tekintetű Bokros Lajos kisugárzásában, Dávid Ibolya félrebillentett fejében, a pökhendi Herényi Károly magabiztosságában, a köpönyegfordítgató Debreczeni József sokat sejtető bajszában…
Erre a félresikerült csapatra gondolok már egy hete. Hogyan bírták el esztendőkön át a közutálat terhét? Merthogy ordít a miliőből, nyoma sincs benne közösség iránti elkötelezettségnek, következetességnek, a közjó szolgálatának, az ország bajai orvoslásának. Csak és kizárólag a parlamentben maradásnak, a mentelmi jog megtartásának, a lehetőségnek, hogy ne legyenek számon kérhetők.
No, ennek most vége. Hiába távolították el az igazi fórumosokat, hiába alkalmaztak jogi trükköket, hiába álltak össze kétes egzisztenciákkal. A legvégén jött a sátáni ötlet: összeállni az ősi riválissal, az se baj, ha már az is a végét járja, kötésig áll a politikai pöcegödörben – a nevében még MDF maradékának, az ingadozóknak valószínűleg itt telt be a pohár… Emlékezetes volt ez a választási tabló, hét ember állt a képen, citromba haraptak mindannyian. Szánalmasak és riasztók voltak.