Baloldali gyermekbetegségek

Hozzák a papírformát a hatalomelvű baloldalon: hallatlanul hűségesek hibáikhoz. Mégis meglepő a kádári változatlanság foka a rutin szoci ügymenetben. A lórúgás nagyságú fiaskó kicsit helyre zöttyenthette volna a fejük tartalmát, de a pártfősodor már szinte tisztelni való makacssággal nem hajlandó tudomást venni nemhogy a föld forgásáról, de még gömb formájáról sem. Igaz, születnek különféle bűnbakképző elemzések, egymásra ujjal mutogató teóriák, ám ezek körülbelül hasonló mélységűek, mint amikor a földrengés okát a nyílászárók slendrián kialakításában lelik meg. Gyurcsány Ferenc a „szélsőséges” Fideszen kívül az egész pártvezetést hibáztatja – saját magát kivéve – legfőként abban, hogy már nem ő a főmufti. Mesterházy Attila és Lendvai Ildikó céltáblájának közepén a Fidesz áll, s általában mindenki, aki nem ért velük egyet. Homályba merül, hibázott-e egyáltalán körükben valaki, ha mindenki jól tette, amit tett. Az a gyanúnk, leginkább az embereket kárhoztatják, akik antidemokratikus módon a „populista” erőket juttatták több mint kétharmados többséghez. A legjózanabbak a vidéki MSZP-sek, akik az egész vezetés lemondását tartanák üdvösnek, s elöl is járnak a jó példával. Nem mondjuk azt, hogy a pártvezéreknek egységesen ki kellene állniuk, és Rablók voltunk mostanáig felkiáltással meg kellene szaggatniuk a ruháikat, de… De azért praktikus lenne, ha egyszer az életben megtörne a jég, és saját magukban is találnának valamilyen hibát. Ha másért nem, hát egykori szavazóikkal szembeni felelősségérzettől hajtva.
Lenin írta, hogy a baloldaliság a kommunizmus gyermekbetegsége. A vérszomjas ősszoci bálvány gondolatait továbbgördítve úgy aktualizálhatjuk a mondást: ma meg az infantilizmus és a hazugság a baloldaliság gyermekbetegségei. Már ha a kórtriumvirátus harmadik tagját, a korrupciót nem soroljuk ide. Az MSZP tönkretevői, zsíros pártpozícióikba kapaszkodói védelmében mégis meg kell jegyezzük: módszeres önfelszámoló tempóikkal egyáltalán nincsenek egyedül az öreg földrészen. Sőt, mellettük szól, hogy nem tudtak olyan borzalmas szőnyegbombázást az államháztartásban véghezvinni, mint például a görög kollégák. Igaz, nekik nem kellett hatalmas költségvetési csődhelyzet, hogy karhatalmistákkal ütlegeljék, lövessék a tüntetőket. Ők már akkor véresre verettek mindenkit, aki tiltakozni mert, amikor még csak hazugságokkal megnyert választásukról rántották le trágár szövegek kíséretében a leplet. A görögök hozzájuk képest nyeretlen kétévesek, akiknek drákói megszorító intézkedések szükségeltettek a rendőri fellépéshez. Más tekintetben viszont szerényebb eredményeket értek el a magyar szocialisták, mint a hellének. Ki hitte volna, hogy az athéni kormányok még nagyobbakat bírtak hazudni nemcsak saját népüknek, hanem az európai uniós bizottsági vezetőknek, mint Gyurcsány Ferenc és társai? Az államadósság-növelés terén is jókora elmaradást kell regisztrálnunk a magyar versenyzők eredményjelzőjén. Másfél éve a fél világ azt hitte, hogy az MSZP-kabinet csúcsdöntő a húszmilliárd eurós IMF– EU-hitelfelvétellel. El kell ismerni, a száztízmilliárd eurós athéni igénnyel a Papandreu-team több hosszt rávert a bukott budapesti chartás kartársakra. A méltányosság kedvéért jegyezzük meg, a görög szocialisták azért tudták maguk mögé utasítani a hazugsági viadalban a magyar szakértőfenoménokat, mert ott a jobboldal is besegített hosszú évek óta az államadósság felpördítésébe. Hiába, ahol megvan a nemzeti egyetértés, és nem szabdalják árkok a társadalmat, ott csodákra képesek. Hogy miként tehették lóvá még inkább a nemzetközi pénzügyi szervezeteket és uniós felelős intézményeket, hogy kenterbe verték az adósságcsinálásban stréberül élenjáró, a javak eltüntetésén hangyaszorgalommal buzgólkodó Gyurcsány-adminisztrációt? Ebben bizony megint csak a baloldalnak nevezett konglomerátum példás nemzetközi összefogásának szép megnyilatkozását láthatjuk. Joaquín Almunia pénzügyi biztos ugyanis jó baloldaliként, ahogy mondani szokás, fél szemét behunyta, amikor a görög bajtársak ügyeit tette vizsgálat tárgyává. A fő baj az, hogy egy ideje ekkor már a másik szemét is csukva tartotta a magyar elvtársak borzalmas financiális ügymenetét felismerve. Így aztán süket és vak volt minden jelre.
De vajon Joaquín Almunia elvtárs miért vett volna észre bármi rendellenességet, amikor saját portáján, azaz hazájában és a szomszédos Portugáliában is olyan állapotok alakultak, amelyek az IMF, illetve az EU hathatós beavatkozását követelik, már amennyiben el akarják kerülni az államcsődöt? És miért bakafántoskodott volna saját baloldali kormányával vagy a lisszaboni szoci kabinettel, ha egyszer Gyurcsány „Frankék” magyar kormánya is azt hitetett el vele, amit akart? Az égadta világon mindent elnézett a magyar elvtársaknak, az el nem készült meg trehányul összeeszkábált konvergenciaprogramokat, hogy még a legvadabb balos újságírók laptopjai is belepirultak a nyílt kivételezésbe. Megsegítette ő a választások előtt közvetlenül a hebehurgya magyarokat 2006-ban is. Karon ülő gyermekek számára is ordított, hogy kizárólag a szentséges utódállampárti választási győzelem zavartalansága érdekében nem akarta bolygatni, azaz megkérni időben a sejthetően borzalmas magyar hiányadatokat. Nehogy a végén még a választópolgárok reális képet alkothassanak az MSZP–SZDSZ-ről, s beintsenek Gyurcsányéknak. Veres János pénzügyminiszter tehát ha akarta volna, akár egy kifestőkönyvet is átadhatott volna a hazai büdzsé számai helyett, Almunia behunyt szeme meg sem rebbent volna. A nyelvismeret helyett riporter- és kameralökdösésben páratlan tehetségű nyírségi kiskirály tehát uniós segédlettel azt titkolt el, amit csak akart. És ők sokat akartak. Titkolni és hazudni egyaránt.
A szoci nagy zabálás és zabrálás következményeit most nyögi az ország. De hát van, ahol sikeresek az úgymond baloldaliak, mondhatják egyesek. Igen? És hol? Nagy-Britanniában? Ahol a közmondásos pedantériájú angolokat sikerült közröhej tárgyává tenni a minapi parlamenti választásokon megbukott Blair–Brown-párosnak? Emlékezzünk csak, mivé lett az óramű pontosságú brit vasút. És arra, hogy a fél ország adóadatait sikerült elszórniuk, mintha csak egy spicces háziasszony hagyta volna el a bevásárlócetlijeit. Az pedig, hogy ország-világ hallja, amint Gordon Brown durván ócsárolja egy vele vitázni merészelő hölgyszavazóját, mert magán felejti a mikrofont, már olyan balfékség, amit még talán Gyurcsány sem követett volna el.
Szóval komoly válságban van az európai baloldal. Az MSZP állja velük a versenyt, de korántsem viszi a pálmát. Hál’ istennek jó darabig nem is lesz lehetősége rá, mivel az álbaloldali vezetőknél sokkal bölcsebb választók kitekerték a kezéből a kormányrudat. Az emberek nem lettek egy csapásra konzervatívok, ám rájöttek: a neoliberálisoktól csak a munkanélküliséget, a hiány állandó termelését, a korrupció burjánzását, az oligarchikus érdekeknek a nemzetiek elé helyezését kaphatják. Az európai baloldal katasztrofális helyzete arra világít rá: az MSZP nem várhat kívülről erősítést, segítséget. Egyben voltak csak takarékosak. Orbán Viktor azt mondta, egy söralátéten el fog férni egy adóbevallás. Az MSZP esetében viszont egy söralátét is túl sok, hogy a jótetteiket fel lehessen sorolni. Mi lehet a kiút? Le kell számolniuk azzal az illúzióval, hogy nem kell szakembernek lenni – elég annak látszani. Főként akkor, ha már a látszat keltése is nevetséges, hiábavaló próbálkozás.