A korábbi köztársasági elnök 1919. július 5-én feleségével, Andrássy Katinkával állami autón távozott a svábhegyi villából, ahol a Tanácsköztársaság idején lakott. A szakácsnő, az inas, a nevelőnők könnyezve búcsúztak tőlük. Károlyi rövid üzenetet hagyott Landler Jenő belügyi népbiztosnak, amelyben a rá vigyázó katonákat minősítette. Jó modorúak, írta, de ellenforradalmi szemléletűek. Kocsijuk többször meghibásodott ugyan, de szerencsésen eljutottak az osztrák határra, amelyen a csonka család – a gyerekek egyelőre itthon maradtak – szerencsésen átkelt hamis útlevéllel. Az őszirózsás forradalom vezére nem múlathatta sokáig az időt az ellenforradalmi emigráció központjának számító Ausztriában, néhány hét után továbbment Csehszlovákiába a menedékjogot felajánló Masaryk elnök hívására. Itt egy napra letartóztatták tévedésből. (Alig egy hónap elteltével a kommunista vezérkar is követte, igaz, ez testületileg Bécsben telepedett meg, ahonnan viszont hazatért az Antibolsevista Comité. Ott maradt a Károlyi jobbkezének számító volt nemzetiségügyi miniszter, a polgári radikális Jászi Oszkár is.)
Magyarország egyre gyorsabb léptekkel haladt az anarchia felé az őszirózsás forradalom 1918. októberi győzelme után. A sokaknak a béke ígéretét jelentő első köztársaság, hivatalosan a Magyar Népköztársaság soha nem látott ütemben züllesztette le a közállapotokat, s hagyott maga után egy jórészt idegen (cseh, román, szerb, francia) megszállás alá vetett országot. A Károlyi-érát követő kommün idején a vörösterror társult a fokozódó anarchiához. A gazdaság összeomlott, a felvidéki hadjárat pedig átmeneti sikernek bizonyult. A tanácskormány bukását követően, augusztus elején a román csapatok megszállták Budapestet, majd némi tétovázás után előrenyomultak a Veszprém–Győr vonalig. A káosz időszakában a békekonferencián eldőltek a fontos kérdések, nagyjából megállapították a későbbi határokat. Magyar küldöttség nem vett részt a versailles-i tárgyalásokon, ugyanis nem volt olyan hazai kormány, amelyet a győztesek elismertek volna. Ez végzetesnek bizonyult: az 1920 elején Párizsba érkezett, Apponyi Albert vezette delegáció kész helyzetet talált, amelyen már nem tudott változtatni a nem sokkal korábban a kis szövetségeseknek – cseheknek, románoknak, szerbeknek – tett nagyhatalmi ígéretek miatt. A kommün kegyetlenkedéseinek hatására kibontakozó fehérterror, a puccsszerűen megalakuló, Friedrich István nevű politikai kalandor vezette kormány tehetetlensége tovább rontotta a helyzetet, amelyből csak az antant erélyes fellépésének köszönhetően sikerült megtalálni a kiutat. Huszár Károly keresztényszocialista politikus vezetésével végre-valahára olyan kormány alakult, amelyet a győztesek is elismertek, s elkezdődhetett az országot megcsonkító, ugyanakkor a konszolidáció alapfeltételének számító békeszerződés tárgyalása is.
Ez alatt az idő alatt az emigrációba húzódó egykori októbrista vezérférfiak és a nyugatra távozott szociáldemokraták sem maradnak tétlenek. A kezdeti bénultságot felváltotta a doktrinerségből fakadó meggyőződés: Magyarországot akár erőszakkal is „demokratizálni kell” a szomszédok beavatkozásával, a Nemzeti Hadsereg leszerelésével, a fővezér Horthy Miklós eltávolításával. Jobb híján tehát azok segítségével, akiknek területrabló akcióit még ők is elítélték egy évvel korábban. Károlyi maga is gyakran előszobázott az ügy érdekében az észak-magyarországi területet gyakorlatilag annektált cseh potentátoknál, elsősorban Masaryk elnöknél és Benes külügyminiszternél. Jászival és a bécsi szocdem csoporttal együtt már 1919 őszén arról győzködik az ellenséges szomszéd vezetőket: intézzenek jegyzéket a békekonferenciához, tájékoztassák a magyarországi helyzet veszélyeiről! A mai Burgenlandra igényt tartó szociáldemokrata Karl Renner osztrák kancellár és Eduard Benes csehszlovák külügyminiszter talán ennek hatására küld memorandumot a szövetségeseknek, akik azonban már letették a garast Horthy és a Huszár-kormány mellett.
Hatalmuk visszaszerzésében bízva 1920 januárjában újabb, ezúttal is sikertelen kampányban kívánták lejáratni a győztesek előtt a békekonferenciára készülő hazai kormányzatot és az államfői tisztségre apelláló Horthyt. Talán Kossuth példája lebegett a szemük előtt, amikor Károlyiban és Jásziban felmerült a közös amerikai körút terve, felrázandó az ottani közvéleményt. A prágai amerikai követ Benessel közölte először a lehangoló hírt: az egyre inkább a kommunistákkal szimpatizáló gróf nem szívesen látott vendég a tengerentúlon. Jászi nyugaton terjeszteni kívánt memorandumtervezetében sem tudtak megállapodni. Egyrészt a határozottan szélsőbalra tolódott volt államelnök ki akarta hagyatni a szövegből a vörösterrorról szóló kitételeket, s csak a fehérterrorral foglalkozó részt kívánta volna megtartani. Másrészt bolsevik allűrjei miatt maguk a szocdemek is bizalmatlanul kezelték Károlyit, az 1918-as Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Hock János volt józsefvárosi plébános pedig a memorandum gondolatát is határozottan elutasította, mondván: neki sem szimpatikus a hazai kormányzat, de úgy véli, a békekötés előtt „egyetlen magyar embernek sem szabad ma a kormány helyzetét kifelé megnehezíteni”.
Az „ügy” szolgálatába állított, korábban mérsékelten jobboldali Bécsi Magyar Újságban is mindennapossá váltak a „Magyarország sátánian groteszk táncot lejt” kezdetű kitételek. A lap a trianoni béke megkötésének másnapján vezércikkben üdvözölte a fehérterror miatt az országot sújtó ideiglenes gazdasági blokádot, a hang később még keményebbé vált, szinte gyilkosságra buzdított: „Horthyn nem fognak a szavak. Tettel kell őt porba sújtani. A brutalitásban az a rettenetes, hogy nem lehet brutalitás nélkül leküzdeni. Horthy cselekedeteivel az emberiség ellenségének mutatta magát, kívül helyezte személyét és rendszerét az emberiségen, tehát az emberiségnek vele szemben le szabad mondania az emberiesség hagyományáról.” A formálódó kisantantról pedig így vélekedett a Bécsi Magyar Újság: „A porondon maradt (magyar) militarizmus miniatűr formában való feltámadása ellen fognak most kezet Magyarország szomszédai.”
Az ideiglenesen hasznavehetetlen, 1920 kora tavaszára elszigetelődött „bús grófot” áprilisban újra előkapta Benes, elsősorban külpolitikai okokból. A lengyel–szovjet háborúban éppen győzelemre álló, Varsót s vele együtt esetleg a csehszlovák állam területi integritását fenyegető Vörös Hadseregtől tartva azt kérte Károlyitól: kommunista kapcsolatain keresztül próbálja meg elérni Moszkvánál, hogy tartsa tiszteletben Kárpátalja és Szlovákia függetlenségét. Károlyi üzent Szlovákia érdekében. Közben itthon is folytak a tárgyalások: a franciák felvidéki területi revíziót ajánlottak, ha Magyarország segít az oroszok ellen. A katonai helyzet alakulása, a Pilsudski marsall vezette csapatok gyors válaszlépései, a vörösökre mért vereség végül fölöslegessé tette mindkét oldal tapogatózását.
Európa s vele Csehszlovákia jobbra tolódott. A rafinált cseh külügyér, látva a magyar kormányzó hatalmának megszilárdulását, egyre inkább szabadulni kívánt a kényelmetlenné váló Károlyitól. Közölte is vele, hogy a mediterrán levegőt ajánlja gyermekei egészségének. A gróf értette a célzást és távozott. (Benesék Magyarországra exportálni kívánt politikusi garnitúrájában Károlyi feltehetően nyilvánvaló politikai tehetségtelensége, szélsőbaloldali allűrjei miatt nem szerepelt.)
A rövid olaszországi kitérő után a Szerb–Horvát–Szlovén (SHS) Királyságba – a későbbi Jugoszláviába – érkező főúri család 1921 áprilisában költözött a dalmáciai Splitbe. Itt kereste meg délszláv ügynökké lett, pacifista kijelentése miatt („nem akarok katonát látni!”) máig elrettentő példaként emlegetett volt hadügyminisztere, Linder Béla. Szinte azonnal megtalálta a kapcsolatot Károlyival. Linder ekkor az SHS-állam hadaitól megszállt Pécs polgármestereként, a Pécsi Szocialista Párt egyik vezetőjeként azt kívánta elérni, hogy Baranya vármegye, illetve a szintén Magyarországnak ítélt Észak-Bácska továbbra is délszláv fennhatóság alatt maradjon. A Pécsett kikiáltani kívánt, az SHS-állam védnöksége alá helyezendő Szerb–Magyar Köztársaság elnökévé Károlyit javasolta Linder. A gróf nem zárkózott el a megoldás elől, s több nyilatkozatban üdvözölte az autonómiakísérletet. A dél-magyarországi terület délszláv kézen tartásának azonban nem volt realitása, a békekonferencia ugyanis 1921 tavaszától egyre erőteljesebben sürgette a megszállt zóna kiürítését.
Kétségbeesett lépésre szánták el magukat a pécsi szocialisták a magyar csapatok bevonulása előtti napokban. A Széchenyi téren rendezett tömeggyűlésen közfelkiáltással megszavazták a Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaság létrehozását, amelynek ideiglenes vezetőjévé Petar Dobrovics kubista festőt – a két háború közötti szerbiai képzőművészet egyébként kiemelkedő alakját – tették. A tiszavirág-életű miniállam napok alatt felbomlott, a Pécsre menekült egykori forradalmárok s velük együtt több ezer helyi lakos a Dráván túlra szökött.
Károlyinak az 1921. őszi, második királypuccs jelentette az utolsó reményt. Korábbi harcostársai közül egyre többen fordultak szembe a kisantant támogatásáért cserébe a kisebbségi sorba került magyarság szenvedése felett szemet hunyó kalandorpolitikájával. Jászinak írta egy erdélyi szimpatizánsa: a hazai rendszer mértéktelen szidalmazása az emigráns sajtóban „igen jól jött, hiszen állandóan arra hivatkozva tagadhatták meg a kisebbségi jogok végrehajtását”. A királypuccs megbukott, így az utódállamok intervenciója is időszerűtlenné vált. Károlyi ettől fogva már csak kisebb akciókra vállalkozott, így például leleplező cikkben ítélte el a Manchester Guardianben a Bethlen-kormány titkos fegyverkezését.
Egyre jobban eltávolodott a kisantanttól a húszas években a kommunista pártba is felvételét kérő, ám kikosarazott gróf. Utóélete azonban egyenes folytatása korábbi tevékenységének: szoros barátságba került a Komintern védőszárnyai alatt dolgozó szovjet titkos ügynökkel, Willi Münzenberggel, aki a társutas értelmiséget szervezte a nyugati világban. 1949-es második emigrációjáig a sértődött, finoman szólva naiv grófot orránál fogva vezették a kommunisták.
Ő volt az egyik legkitűnőbb alanya a szovjet titkosszolgálat manipulációinak. Filmről is ismerhetjük a következő történet egy részét: Amerikában két olasz származású anarchista munkás, Sacco és Vanzetti kirabolt, majd halálosan megsebesített egy pénzszállítót. Lopott autón elmenekültek ugyan, ám hamarosan elfogták őket. Esetüket felhasználva a Komintern a húszas években kezdte meg első Amerika-ellenes kampányát. A propaganda békés bevándorlóvá festette át a két gyilkost, akiket az idegengyűlölő, osztályalapon döntő bíróság halálra ítélt. A kivégzés ellen olyan illusztris baloldali személyek tiltakoztak, mint Albert Einstein, H. G. Wells, Henri Barbusse, Anatole France, John Dewey, Walter Lippmann és John Dos Passos. A hisztériát tömegtüntetések, zavargások kísérték világszerte, a Szovjetunióban pedig ceruzagyárat neveztek el a két „hősről”. Károlyi Mihály éles hangú cikket írt, amelyben fehér csőcseléket és fajgyűlöletet emlegetett, aztán filmet tervezgetett, a munka azonban elakadt.
A folytatás logikus: a második világháború után hazatérve örömmel üdvözölte Rákosinak írt levelében a Magyar Közösség elleni pert, valamint a kisgazdapárt egyik oszlopos tagjának, Kovács Bélának a szovjet letartóztatását. Nem ellenezte a Mindszenty-pert sem, bár jobbnak tartaná – írta –, ha a népi demokrácia jó hírneve érdekében inkább kitoloncolnák Magyarországról a bíborost. A Rajk-ügy azonban vízválasztónak bizonyult. Károlyi tiltakozott, majd félve a letartóztatástól ismét az emigrációt választotta.
Ötvenhatot nem érte meg. Nizzában repülni tanuló, afrikai szafariról hazatérő özvegye, Andrássy Katinka köszönte meg Kádárnak a konszolidációt.
origo.hu
Apák napi kvíz: Ön mennyire ismeri az apaság világnapját?
